Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Társadalom

2008.12.06

NÉPESEDÉSI VISZONYOK

A demográfiai átmenet

Azok a változások, amelyeket a modernizáció fogalma foglal össze - a gazdaság, a tudomány és a technika forradalmi fejlődése, valamint a polgári társadalom intézményrendszerének kiépülése - az ember biológiai létét minden korábbinál biztonságosabbá tették. Ennek egyik legszembetűnőbb eredménye az utóbbi századok gyors népességnövekedése lett.A föld népessége az újkor előtt csak lassan gyarapodott. Európa lakóinak száma az időszámításunk kezdete körüli 35 millióról 1650-ig csak 100 millióra növekedett (miközben a nagy járványok és éhínségek vagy a hosszú háborúk miatt időnként jelentősen csökkent a népesség). A következő évszázadokban azután a gyarapodás addig elképzelhetetlen üteműre gyorsult: 1750-ben már 140 millióan lakták a kontinenst, utána pedig körülbelül évszázadonként megduplázódott a lakosság. 1850-ben 266 millió, 1950-ben 535 millió európait írtak össze, pedig időközben még más földrészeket is benépesítettek, és elszenvedtek két világháborút!A soha nem látott népességnövekedés három, egymással összefüggő tényezőre vezethető vissza. Először: a tőkés gazdasági rend uralomra jutásával a termelőerők hatalmas növekedésnek indultak, aminek következtében a lakott területek több embert tudtak eltartani. Másodszor: az infrastruktúra, mindenekelőtt a közlekedés forradalma lehetővé tette újabb területek meghódítását, s ezzel a népesség egyenletesebb eloszlását. Harmadszor: az orvostudomány és az intézményrendszer fejlődése következtében jelentősen javultak az egészségügyi viszonyok, ami a halandóság látványos csökkenését eredményezte.A népességszám változása és a modernizációs folyamat előrehaladása között szoros kapcsolat állt fenn. Ennek megfelelően elsőként a tőkés gazdaságfejlődés élén járó országokban kezdődött meg a népesedési folyamatok megváltozása. A modellváltás különböző időben, de többé-kevésbé azonos törvényszerűségek szerint ment végbe mindenütt.Az iparosodás előtti társadalmakat magas születési és halálozási arányszámok jellemezték. Ezer lakosra évente 37-40 vagy még több (Magyarországon az 1840-es években 45) születés, és ennél valamivel kevesebb, 35-40 halálozás jutott. A népesedési átmenet korszakában (Angliában a 18. század második felében, Nyugat-Európa más országaiban a 19. század első felében) a halálozások száma erőteljesen csökkenni kezdett. A születési arányszám azonban még egy ideig változatlan maradt, így ezekben az évtizedekben valóságos népességrobbanás játszódott le. A demográfiai átmenet második szakaszában azután - a tovább süllyedő halálozási ráta mellett - a születések száma is csökkenni kezdett, mígnem beállt a modern ipari társadalmakra jellemző alacsony, 10 ezrelék körüli születési és halálozási arány.

Népességszám és népesedési mutatók

Magyarországon a belső forrásokból táplálkozó gyors népességnövekedés Nyugat-Európához képest körülbelül egy évszázados késéssel, a dualizmus évtizedeiben kezdődött meg. A korszakot jellemző lendületes fejlődés kifejeződött a népesedési viszonyokban is: az ország lakossága, különösen 1880 és a világháború között, olyan gyorsan gyarapodott, mint korábban még soha. A magyar korona országaiban a Monarchia utolsó népszámlálása alkalmával, 1910-ben 20,9 millió lakost írtak össze. Ez a szám a 19. század közepi 13,2 millióhoz képest csaknem 60 százalékos emelkedést jelent. Az évi 7,7 ezrelékes növekedés európai viszonylatban ugyan nem számított magasnak, de az 1848 előtti évtizedek 5 ezrelékes rátájához viszonyítva jelzi az életfeltételek kedvezőbbé válását.Az alábbi táblázat összefoglalja, hogyan alakult a magyar korona országainak népessége (Horvátország beszámításával) 1850 és 1910 között.Mint az a táblázatból látható, Magyarországon csak 1880 után gyorsult fel a népességnövekedés, ami egybeesett az ipari forradalom hazai kibontakozásával. (Az 1870-es évek kirívóan alacsony növekedésének magyarázatáról a következő fejezetben szólunk.) A halálozási arányszám a kiegyezéstől a világháborúig tartó évtizedekben 35-ről 23 ezrelékre esett vissza, a születéseké pedig 43-ról 34 ezrelékre. A halálozások csökkenését nálunk túlságosan hamar követte a születéseké, így igazi "népesedési robbanás" Magyarországon nem következett be. Az utolsó három évtized 9,6 ezrelékes tényleges gyarapodása európai összehasonlításban csak közepes üteműnek mondható. A gyorsabb növekedési szakasz ráadásul túl rövid ideig tartott: a kinyíló "demográfiai ollót" már három évtized után összezárta a világháború.A korszak folyamán az emberi élet kétségtelenül biztonságosabbá vált, és az életkilátások lényegesen javultak. A nyugat-európai viszonyokhoz képest azonban alig mérséklődött a lemaradás. A halálozási arányszám ugyanúgy másfélszerese volt az ottaninak, mint a század közepén. A viszonylag magas halandóság fő oka változatlanul a nagy csecsemő- és gyermekhalandóságban rejlett: a halottak 45 százaléka a 20. század elején is ötévesnél fiatalabb volt. 1840-ben 1000 újszülöttből 288 meghalt egyéves kora előtt, s 1910-ben ez a szám még mindig 206 volt. A reformkorban születettek 47 százaléka, a háború előtti generációból pedig a fiúk 62, a lányok 66 százaléka érte meg a 10. születésnapját. Ennél rosszabb mutatói Európában csak Oroszországnak voltak. A népességfogyasztó tényezők okaként a kortárs szakemberek még mindig a nem kielégítő táplálkozást, a rossz lakásviszonyokat és a hiányos egészségügyi szervezetet nevezték meg.Statisztikailag is kimutatható mértékben lassította a népességszám növekedését a születéskorlátozás, amely nálunk a gazdasági-társadalmi fejlettség szintjéhez képest korán kezdődött. A Dunántúl délkeleti részén, valamint az erdélyi szászoknál már a század első felében felfigyeltek az "egykézésre". Hazánkban - miként az egész Monarchiában is - európai viszonylatban igen magas volt a házasságon kívül született gyermekek aránya.Az öngyilkosságok számát tekintve az európai lista első helyén állt az ország. A háború előtt már csaknem minden századik elhalálozott önkezével vetett véget életének. A szintén az egész Monarchiát érintő "öngyilkossági járványra" már a kortársak is felfigyeltek, de okaira kielégítő magyarázat máig nem született.Az életkilátások javulásának megbízható bizonyítéka volt a születéskor várható élettartam emelkedése: a forradalom előtt született generáció átlagosan 24, a kiegyezés nemzedéke 30, az 1910-es években született pedig már közel 40 évre számíthatott. A lényeges javulás ellenére nyugat- és észak-európai nemzedéktársaik így is átlagosan legalább tíz évvel tovább éltek.A még mindig magas születési és halálozási arányszámok eredményeképpen a népesség - a fejlődő országokra jellemzően - nagyon fiatal volt: az átlagéletkor a 20. század elején 27 év körül mozgott. A lakosság 37 százaléka 14 évesnél fiatalabb volt, az öregek (60 év fölöttiek) viszont mindössze 7 százalékot tettek ki.

Eltűnő járványok, új veszélyek

A korábbi évszázadokban a népesség normális gyarapodását rendszeresen veszteségbe fordította egy-egy súlyos demográfiai katasztrófa. A gyors és folyamatos újkori növekedésben döntő szerepet játszott a nagy járványok visszaszorítása és az éhínségek megszűnése. A magyarországi népesség gyarapodását azonban a dualizmus fél évszázada során még megakasztotta két nagyobb népesedési katasztrófa (járvány, illetve háború), amelyek a lélekszám-emelkedést egy-két évtizeddel visszavetették.Az utolsó "középkori típusú" nagy demográfiai válság 1872-1874 között sújtotta az országot. A kolera - amelyet éveken át tartó rossz termés és egyes vidékeken éhínség kísért - három év alatt mintegy félmillió áldozatot ragadott el. A higiéniai viszonyok (főleg a szennyvízkezelés) javulásának köszönhetően a kolera veszélye a korszak végére megszűnt. A kolera megelőzésében főleg a városok csatornázása játszott kulcsszerepet.A védőoltás általánossá válásával sikerült felszámolni egy másik, a népességet kevésbé drasztikusan, de gyakrabban fogyasztó járványt, a himlőt. Az 1870-es években már az újszülöttek háromnegyedét beoltották ellene, majd a nyolcvanas években az újraoltást is kötelezővé tették. A megelőzés eredményeképpen a himlő 1913-ban már egyáltalán nem szerepelt a halálokok között. Nem tudott ilyen sikert felmutatni az egészségügyi szervezet a többi járványos gyermekbetegséggel szemben: a diftéria, kanyaró, vörheny, szamárköhögés csökkenő arányban fordult ugyan elő a halálozási statisztikában, de még mindig nagy számban szedték kis áldozataikat.Az ármentesítések és a mocsarak lecsapolása következtében az Alföld levegője egészségesebbé vált, s ezzel megszűnt a korábban egyes vidékeken tömegesen előforduló malária.A legyőzött járványok helyett ugyanakkor ezekben az évtizedekben vált népbetegséggé, minden nyolcadik (évente 40-50 ezer) haláleset okává a tuberkulózis (tbc, gümőkór, leggyakrabban tüdőgümőkór). A korabeli Európában nálunk volt a legmagasabb a tbc-ben elhunytak arányszáma, ezért méltán érdemelte ki a morbus hungaricus nevet. A felgyorsult térbeli és társadalmi mobilitás, valamint a városiasodással együtt terjedő prostitúció szolgáltatott kedvező hátteret a nemi betegségek tömeges elterjedésének. Az 1918 őszén dühöngő influenzajárvány, a spanyolnátha a háborús nélkülözéstől legyengült népességben szedett sok áldozatot.

A háborús veszteség

A nagy kolerajárványnál is súlyosabb vérveszteséget okozott a társadalomnak az első világháború. 1914 és 1918 között a magyar korona országai - hivatalos adatok szerint - 661 ezer katonát veszítettek el. A polgári lakosságot a nélkülözések miatti többlethalálozás fogyasztotta, és még nagyobb volt az a veszteség, amely az elmaradt születések révén érte a társadalmat: körülbelül egy és egynegyed millióval kevesebben születtek, mint az rendes körülmények között várható lett volna.

Az egészségügyi szervezet kiépülése

A halandóság csökkenésének közvetlen hátterében az egészségügyi és táplálkozási viszonyok javulása állt. Az egészségügy a dualizmus évtizedei alatt jelentős fejlődésen ment keresztül. Az 1876-ban megalkotott első közegészségügyi törvény (amely európai viszonylatban is úttörőnek számított) megszabta az állam, a megyék és a községek teendőit e téren. A jogszabály meghatározta a lakások, munkahelyek, iskolák, közintézmények "egészségügyi minimumát", előírta a járványok megelőzésével és leküzdésével kapcsolatos teendőket. A városokat és a hatezer főnél népesebb falvakat orvos tartására kötelezte, akiknek a szegény betegeket ingyen kellett gyógyítaniuk. A kisebb községeknek közösen kellett körorvost fogadniuk. Noha a törvény előírásainak csak lassan tudtak érvényt szerezni, az eredmények kétségbevonhatatlanok.Az orvosok és a gyógyszertárak száma megduplázódott, a kórházi ágyak száma 4-5-szörösére emelkedett. Ezekben az évtizedekben épültek ki a nagy klinikák, és az orvosképzés színvonala felzárkózott a bécsi mellé. Megszülettek a környezet egészségügyi viszonyait ellenőrző intézmények, mint például a Székesfővárosi Bakteriológiai és Közegészségügyi Intézet, vagy a szintén budapesti Pasteur Intézet. 1883-ban kezdte meg működését a Budapesti Önkéntes Mentőtársulat.Az egészségügy fejlődését bemutató átlagértékek (például az egy orvosra jutó 3300 lakos) mögött azonban Magyarország másik "dualizmusa" rejtőzik. A javulás (ipari munkások betegsegélyző hálózata, magánorvosok, klinikák) hasznát ugyanis szinte csak a városok lakói élvezhették. Városon működött az orvosok közel fele, ezzel szemben a hatósági orvosi intézmény felállítása ellenére is csak 6 falura jutott egy körorvos. Nagyok voltak a regionális különbségek is az ellátásban: a Duna-Tisza közén háromszor annyi orvos jutott százezer lakosra, mint Erdélyben, és ötször annyi, mint Horvátországban. A szegényebb vidékek falvainak ezreibe egyáltalán nem jutott el az egészségügyi civilizáció. Csak lassan változott a hagyományos társadalom felfogása is egészségről és betegségről. A jó gazda előbb hívott "lódoktort" az állataihoz, mint orvost a beteg családtaghoz. A paraszti világban a népi gyógyítás és kuruzslás alig-alig veszített jelentőségéből.

A táplálkozási viszonyok javulása

Általában javultak a táplálkozási viszonyok is. Az 1860-1870-es években egy-egy rossz termés következtében még egész vidékeket sújtottak súlyos éhínségek. Az egyoldalú táplálkozás következtében gyakori volt a skorbut, Erdélyben pedig a pellagra. A mezőgazdasági termelés gyors növekedése azonban a nyolcvanas évektől jelentős javulást eredményezett. A magyar lakosság táplálkozása az 1880-as években készült első élelmezési statisztika szerint nem maradt el a nyugat-európai átlagtól. Húsból ugyanannyit, zsiradékból és kenyérből, tésztából többet, tejből és tejtermékből kevesebbet fogyasztott a magyar átlagember, mint nyugati kortársa. Jelentős különbségek voltak ugyanakkor a város és a falu, illetve az egyes régiók táplálkozási színvonala között. A városlakók, illetve a Duna-Tisza közén, valamint a két nagy folyó mentén élők általában több és értékesebb élelmiszerhez jutottak. A kenyérfélék alapanyaga tekintetében megmaradt a táji változatosság: búzából sütötték az Alföldön, rozsból a Dunántúlon és a Felvidék középső részén, de a lakosság negyven százaléka továbbra is főleg árpát, zabot és kukoricát fogyasztott kenyérgabonaként. A szegényparasztság táplálkozása, különösen fehérjefogyasztása a századforduló táján, a munkaalkalmak fogyatkozása következtében még romlott is. A negatív tényezők között kell megemlíteni a nemzetközi viszonylatban igen magasnak számító pálinkafogyasztást is.

A MOZGÁSBA JÖTT TÁRSADALOM

A társadalmi mobilitás kiszélesedése

A gazdasági modernizáció, a mezőgazdaság tőkés átalakulása és az iparosodás milliókat mozdított ki lakóhelyéről, hagyományos életkeretei közül. A vándormozgalom nagyobb része az ország határain belül zajlott le, és eredményeképpen 1880-ban már minden negyedik, 1910-ben pedig minden harmadik ember máshol élt, mint ahol született. A költözés célpontja általában a közeli város vagy Budapest volt, de az egyes országrészek között is élénk mozgás figyelhető meg: még tartott a vándorlás északról délre, és a peremvidékekről az ország közepe felé. Nagy, sőt egyre növekvő méretű tömeg áramlott szinte akadálytalanul az ország határain keresztül is, mindkét irányban.

A külső migráció

A korszak nagy népesedési válságtünete a kivándorlás volt. Ez a kiegyezés utáni első évtizedekben még többnyire a szomszédos országokba irányult. A dualizmus fél évszázada alatt mintegy 2,2 millióan fogtak vándorbotot a kezükbe. 6/7 részük Amerika felé vette útját, a többiek a Monarchia másik felében, Németországban vagy Romániában keresték a boldogulást. A valóságban az ország embervesztesége kisebb volt ennél (1869 és 1913 között 1,3 millió fő), mivel a kivándorlók negyede később hazatért. Különösen a nem magyar nemzetiségűek keltek útra nagy számban. A felvidéki szlovákok és rutének népességük negyedét veszítették el. A lakosság többségét kitevő magyarság csak a harmadát adta a kivándorlóknak, vesztesége pedig mintegy 6-7 százalékra becsülhető. Elsősorban a mezőgazdasági népesség legszegényebbjei (föld és munkaalkalom nélkül tengődő szegényparasztok, cselédek, napszámosok) kényszerültek hazájuk elhagyására.A bevándorlás, bár meg sem közelítette a kivándorlás vagy a 18. századi telepítések nagyságrendjét, még mindig számottevő volt: a fél évszázad során legalább 300 ezer-400 ezer idegen választotta Magyarországot új hazájának. A bevándorlók mintegy háromnegyede a birodalom másik feléből érkezett. Az újonnan érkezők jellemző csoportját alkották azok a szakemberek, akik a gazdaság modern, ipari és forgalmi szektorainak kiépítésében játszottak kulcsszerepet.

Átrendeződés az országon belül

Jelentős arányeltolódás következett be a lakosságmegoszlásban a lakóhelyek típusa szerint is. A településhálózat változásában két ellentétes irányú tendenciát figyelhetünk meg: a városiasodást és a tanyásodást. Az Alföld képét máig meghatározó tanyarendszer a 19. század második felében alakult ki. A gabonakonjunktúra kiaknázása érdekében kiosztották és feltörték az alföldi helységek hatalmas határain a legelőket. A lakosság jelentős része kitelepült a saját parcelláján épült tanyára, mert távoli földjeit csak így tudta művelni. 1910-ben már legalább 700 ezren éltek tanyákon, a civilizációs vívmányoktól elzárva, primitív anyagi, egészségügyi és kulturális viszonyok között. Mezőgazdasági bérmunkások, cselédek százezrei ("a puszták népe") éltek hasonló elzártságban a földesúri majorságokban, a nagybirtok munkaszervezetének katonás fegyelme alatt.A tanyásodással éppen ellenkező folyamatként, nagy lendületet vett az urbanizáció. A városok lakossága háromszor gyorsabban növekedett, mint az országos átlag. 1869-ben még csak minden hetedik, 1910-ben már minden negyedik ember városban lakott. A városlakók között erőteljesen emelkedett az iparból, kereskedelemből és szolgáltatásokból élők aránya. Budapest valódi világvárossá, az ország tényleges központjává vált, politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt. Lakossága a korszak folyamán megháromszorozódott, s a háború előtt már a hatodik legnagyobb város volt a kontinensen. A főváros népessége 1913-ra az elővárosokkal együtt elérte az 1,1 milliót, miközben a város meg is magyarosodott: a 18. század végén az 50 ezer lakos alig egyötöde, a 20. század elején a milliós város 86 százaléka volt magyar anyanyelvű.

A társadalmi átrétegződés

Magyarország társadalma a dualizmus korában nemcsak földrajzi értelemben jött mozgásba. A legnagyobb átrendeződést a jobbágyfelszabadítás végrehajtása és a polgári jogegyenlőség megalapozása jelentette. Ám ezek a változások nem alakították át közvetlenül a foglalkozási szerkezetet, és csak kismértékben módosították az egyes rétegek pozícióját. A század végéig csaknem csorbítatlanul fennmaradt az arisztokrácia és a birtokos nemesség hegemóniája, a gazdagodó polgárság továbbra is alig rendelkezett társadalmi-politikai súllyal, a parasztságnak pedig még a legvagyonosabb rétegét sem fogadta be a középosztály.A század utolsó negyedében milliók változtattak lakóhelyet és ezzel együtt foglalkozást, réteget és életmódot is: felerősödött a társadalmi mobilitás folyamata. Ennek egyik leglátványosabb jeleként lényeges arányeltolódás ment végbe a foglalkozási struktúrán belül. A kiegyezés idején még a lakosság 80 százaléka élt mezőgazdaságból. Ez az arány 1910-re 62 százalékra csökkent, miközben 12-ről 26 százalékra nőtt az iparból és forgalomból élők aránya. 1869 óta megduplázódott, 4 százalékra emelkedett az értelmiségiek és tisztviselők aránya. (A fennmaradó 8 százalékot az "egyéb" csoportba sorolták.)Bár a korabeli népszámlálások kategóriái nem igazán alkalmasak a társadalmi átrétegződés folyamatának bemutatására, közvetve azért képet adnak annak arányairól. Kiderül belőlük, hogy a legnagyobb természetes szaporulatot produkáló szegényparasztság és a napszámos rétegek létszáma gyarapodott a legkevésbé, tehát hatalmas tömegek fordítottak hátat az agrárvilágnak. Az ötezer lakosnál kisebb falvakból mintegy kétmillióan vándoroltak be a városokba; valószínű, hogy zömük lakóhelyével együtt foglalkozást, réteget és életmódot is váltott.Messzemenő társadalmi következményekkel járt, hogy a munkaszervezet meghatározó elemévé vált a munkaadó-munkavállaló viszony. A korszak végén a lakosság több mint kétötöde volt ipari vagy mezőgazdasági bérmunkás, s az egyéb alkalmazásban állókkal együtt már a lakosság felét tették ki a fizetésért dolgozók. Az önálló egzisztenciák zöme a birtokos parasztsághoz tartozott (az összlakosság 38 százaléka), de jelentős tömeget alkottak még a kisiparosok és a kiskereskedők is.Szembetűnő eltéréseket figyelhetünk meg az egyes nemzetiségek társadalmi szerkezetében. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a magyar társadalom jutott legmesszebb a polgári átalakulásban. A magyarságban nagyobb (48 százalékos) volt már a munkásság aránya, míg a birtokos parasztságé csak 28 százalékos. A magyarok 46 százaléka kereste megélhetését a mezőgazdaságon kívül (az országos átlag 38 százalékával szemben). A földbirtokosok és a tőkések kétharmada, a szellemi foglalkozásúak négyötöde, a kispolgári rétegek és a munkások háromötöde vallotta magát magyar anyanyelvűnek.A társadalom szerkezetének átalakulása: a rendi struktúra felbomlása, a polgári elemek térnyerése sokkal lassabban zajlott, mint a politikai intézményrendszer átépítése vagy az új jogrend megteremtése, sőt elmaradt még a tőkés gazdasági rend térhódításához képest is. A magyar társadalom tagozódását még a 19. század második felében is sajátos kettősség jellemezte: minden szinten megfigyelhető a feudális eredetű régi és az újonnan keletkezett elemek tartós egymás mellett élése. (Ez egyébként nem kizárólag hazai sajátosság: hasonló súlyt őriztek meg a régi osztályok Kelet-Közép-Európa többi társadalmában is, sőt Nyugat-Európában sem tűntek el nyomtalanul a rendi struktúra elemei.)

A TÁRSADALOMSZERKEZET

Nagybirtokosok és arisztokraták

A piramis csúcsán a nagybirtokos arisztokrácia és a nagypolgárság testesítette meg a "társadalmi dualizmust". Az államhatalom kulcspozícióit, a legnagyobb társadalmi presztízst és befolyást még mindig az arisztokrácia birtokolta. Egy részük bekapcsolódott a gazdaság modern szektorainak tevékenységébe is: a bankok és iparvállalatok igazgatóságában számos történelmi név viselőjével találkozhatunk.Az "arisztokrata" és a "nagybirtokos" fogalma ebben a korszakban sem feleltethető meg egymásnak maradéktalanul. Ezer holdon felüli birtokkal mintegy kétezren rendelkeztek, s ők együttesen a mezőgazdaságilag hasznosított terület egynegyedét birtokolták. A nagybirtokosság elitjét alkotó főnemesség létszáma a korszak folyamán a természetes szaporodásnak és a rangemeléseknek köszönhetően megduplázódott, mintegy 1200 családra gyarapodott. Összekötötte ugyan őket valamiféle kiváltságtudat, de erős határvonalak is tagolták e réteget. Körülbelül az arisztokraták fele számított egyúttal nagybirtokosnak is, s közülük is mintegy kétszázan rendelkeztek tízezer holdnál nagyobb latifundiummal. A három rangfokozat (hercegi, grófi és bárói cím) is kifejezett némi tagozódást, de a vallás, a régió, a dinasztiához vagy a nemzeti önállósághoz való viszony sokkal erősebb rendező elvként érvényesült. A legelőkelőbb családok egy része nem is a magyar, hanem a "nemzetek feletti" birodalmi arisztokrácia részének tekintette magát, míg az Andrássyak, Károlyiak, Batthyányak, Széchenyiek és Zichyek a magyar társadalom vezetésére való elhivatottságukat hangsúlyozták. Az utóbbiak közül kerültek ki a korszak legjelentősebb arisztokrata politikusai. A hagyományos polarizálódás (protestáns, nemzeti-függetlenségi beállítottságú kelet-magyarországi főurak, illetve katolikus, udvarhű dunántúli arisztokraták) azonban a dualizmus politikai viszonyai között nagyrészt értelmét vesztette, s egyre inkább a vagyon és a jövedelem, illetve a modernizálódó társadalomban birtokolt funkció s azzal járó befolyás szerint tagolódott ez a réteg.18. századi elődeit követte az uralkodó, amikor a főnemességet az államhivatalokban és a hadseregben érdemeket szerzettek bárósításával gyarapította. Ferenc József gyakran tüntette ki hű minisztereit a grófi rangnál is értékesebbnek tekintett valóságos titkos belső tanácsosi vagy a szerényebb, udvari tanácsosi, kamarási címmel. A birodalom másik felében már régebben alkalmazott gyakorlatot terjesztett ki Magyarországra, amikor - gyakrabban - nemességet vagy - sokkal ritkábban - bárói címet adományozott a gazdasági kulcspozíciót betöltő vállalkozóknak, netán kiemelkedő tudósoknak.Az arisztokrácia messzemenően megőrizte politikai befolyását a polgári parlamentáris rendszerben is. A felsőházban - annak reformja után is - a mágnások foglalták el a helyek négyötödét. Az új viszonyokhoz való sikeres alkalmazkodást mutatja, hogy a képviselők hetede, a miniszterek és főispánok harmada közülük került ki. A diplomáciai szolgálat továbbra is vonzó életpályának számított körükben, ezzel szemben a katonai vagy egyházi karrier veszített vonzerejéből.Az arisztokrácia hatalma megtestesült a tőle függő rétegek feletti uralomban is. Ha a modernizálódó politikai és üzleti életben kénytelen volt is elvegyülni, a társas életben és életmódjában erősen őrizte elzárkózását. Magánéletét a külvilágtól kerítéssel elzárt, parkkal körülvett vidéki kastélyaiban vagy városi palotáiban rendezte be.A nem arisztokrata nagybirtokosok zömét az egykori középbirtokos nemesség legvagyonosabb része alkotta. Az "ezerholdas" nemesség jelentette az összekötő kapcsot a dzsentrihez, s ők testesítették meg a "nemzeti földbirtokos" ideáltípusát a politikai szóhasználatban, s közülük került ki az agrárius irányzat híveinek derékhada is.A nagybirtokosok közel ötödét tették ki a földbirtokot szerzett gazdag polgárok. Ők a gazdálkodást általában csak mellékfoglalkozásnak, a birtokot státusszimbólumnak tekintették, s tevékenységük súlypontja továbbra is a polgársághoz kapcsolta őket. Egyik oldalról az arisztokrácia gazdasági szerepvállalása, másik oldalról a kulcspozíciókat birtokló nagypolgárok földbirtokszerzése, valamint nemesítése és bárósítása teremtett kapcsolatot a hagyományos és a modern elitek között.

A nagypolgárság

A magyarországi nagyburzsoázia legjellegzetesebb képviselői a terménykereskedelemből indultak, itt szerzett tőkéjüket forgatták meg az infrastruktúrát megalapozó vállalkozásokban és a pénzügyletekben. Nagyon kis részük került ki a régi városi polgárság leszármazottai közül, többségük a zsidó agrártermék-kereskedők örököse volt. Ők a 19. század elején ki voltak zárva a földbirtoklásból, a hivatalviselésből, számos értelmiségi pályáról és a céhpolgárság soraiból, így kényszerűen fordultak a kereskedelem, a hitelügy és néhány szabad értelmiségi pálya felé. Az ezeken a területeken szerzett készségeik és vagyonuk révén elsőkként tudtak bekapcsolódni a polgári forradalom után felívelő tőkés konjunktúrába. A hatvanas évektől kezdve a kereskedelemben felhalmozott tőkéjükkel központi szerepet játszottak a gyáripar (először az eredeti területükhöz közel álló élelmiszeripar) és a modern hitelszervezet megteremtésében is. Ennek a pályának a jellegzetes képviselője volt például a hatvani Deutsch és a csepeli Weiss család.Ha kisebb számban is, de emelkedtek más úton is a nagyburzsoáziába. Néhány ipari vállalkozónak sikerült kis- vagy középüzemét felfejlesztve bekerülnie a leggazdagabbak közé (Röck, Láng, Goldberger család). A régi városi patríciusok egy töredékének - elsősorban értékes ingatlanai révén - sikerült megőrizni pozícióit. Számarányát messze meghaladó befolyással rendelkezett az a csoport, amely szakmai karriert befutó bankárokból állt. A modern menedzserek előfutárai közül a legnagyobb nevet Lánczy Leó, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és Kornfeld Zsigmond, a Magyar Általános Hitelbank elnöke szerezte (mindketten egyszerű tisztviselőként kezdték pályájukat). Egyes értelmiségi foglalkozások vállalkozó típusú képviselői is bekerülhettek a nagypolgárságba. Leggyakrabban sikeres ügyvédek vagy jogtanácsosok érték el a nagypolgári nívót, de lehetett erre esélye kiadóvá előlépő lapszerkesztőnek, divatos építésznek vagy gazdasági érdeklődésű politikusnak is.A mintegy 800-1000 családból álló nagypolgárság elitjét 100-150 nagyiparos-nagykereskedő-bankár család alkotta. A nagyburzsoázia zöme (legalább kétharmada) Budapesten összpontosult. Többségük zsidó származású volt, a keresztény kisebbség nagyobb részét pedig a külföldről betelepült, illetve hazai asszimilált német polgárok tették ki. Az eredet is közrejátszott abban, hogy a nagypolgárság társadalmi presztízse - különösen az izraelita vallásúak esetében - alatta maradt annak a státusnak, amellyel a gazdasági életben rendelkeztek. E diszharmónia tüneti kezelésére is szolgált kiemelkedő személyiségeinek nemesítése, bárósítása. A korszak folyamán mintegy 350 zsidó polgárcsalád szerzett nemességet, sőt közülük 28-an bárói címet is kaptak.A nagypolgárság mentalitását és életmódját sajátos kettősség jellemezte. Magánéletében és vállalkozóként a klasszikus polgári értékeket ápolta (takarékosság, szorgalom, hagyományos családi élet), ugyanakkor a reprezentációban alkalmazkodott az arisztokrácia által teremtett mintákhoz: megépítette városi palotáját, népes cselédséggel vette körül magát, és követte a főnemességet elzárkózásában is. A politizálásban szinte fenntartás nélkül átvette a nemesség eszményeit: hangzatos nacionalizmusát és lassan-lassan kiüresedő liberalizmusát.

A középosztály

A középosztály a polgári társadalomfejlődésben általában fontos funkciókkal rendelkezik: nyitottságával lehetővé teszi a társadalmi mobilitást, nagy szerepe van a civilizációs vívmányok közvetítésében és a demokratikus eszmények terjesztésében. A magyar társadalomfejlődés, illetve társadalomtörténet máig legtöbbet vitatott problémája középosztályunk megítélése. Tagjait egyes történeti ábrázolások a modernizáció letéteményeseként mutatják be, mások meg felfelé alkalmazkodó, lefelé rangtartó úriemberként bélyegzik meg, rendies elzárkózással vádolják, s az úri középosztályban a társadalmi mobilitás útjának torlaszát láttatják. E réteg heterogén összetétele folytán mindkét ítélet bőségesen alátámasztható példákkal.Kik tartoztak egyáltalán a középosztályba? A korabeli szóhasználat nálunk a jómódú földbirtokosokat és a vagyonos, jórészt asszimilált polgárságot, valamint a tisztviselők és értelmiségiek tekintélyes rétegeit sorolta ide. Tagjait nem a társadalmi munkamegosztásban betöltött azonos szerep kapcsolta tehát egymáshoz, hiszen minden gazdasági szférában találkozhatunk képviselőivel. A középosztályba az életszínvonal és a műveltség meghatározott szintjének elérésével, illetve az életforma alapján lehetett "bekerülni".A magyar társadalomfejlődés jellemző sajátosságaként (mondhatjuk: terheként) a középosztály gerincének a birtokos nemesség hanyatló nemzedékét, a dzsentrit, a "történelmi középosztályt" tekintették. E réteg gazdagabb és tehetségesebb része birtokát korszerűsítve, racionális gazdálkodással megőrizte társadalmi súlyát és politikai befolyását, sikerrel valósítva meg a nemesi polgárosodás reformkori programját. A birtokos nemesség többsége azonban elakadt ezen az úton, illetve szegénysége miatt már eleve nem volt esélye a célba érésre. A hagyományos úri életmód kiadásaihoz nem tudta hozzáigazítani birtokai jövedelmét. A nemesi középbirtok szétaprózódása, eladósodása, végül elidegenítése következtében a kiegyezés után egyre nagyobb számban szorult kenyérkereső foglalkozásra, amelyet leginkább az állami szolgálatban talált meg. Az eredetileg úri földbirtokost jelentő dzsentri elnevezés a századforduló táján már az anyagilag lesüllyedt, de presztízséhez, úri eszményeihez mindenáron ragaszkodó réteget jelölte.A birtokos nemesség fele már a polgári forradalom és a kiegyezés között elveszítette birtokait, s a folyamat a dualizmus évtizedeiben is folytatódott. A korszak végén mintegy hétezer család alkotta a nemesi eredetű középbirtokos osztályt. Közben még számarányuknál is nagyobb mértékben megfogyatkozott birtokállományuk. Társadalmi súlyukat azonban változatlan helyi befolyásuk, az arisztokráciához fűződő kapcsolataik, hagyományos politikai aktivitásuk aránytalanul megnövelte. A korszak minisztereinek és parlamenti képviselőinek fele, az egyes minisztériumok tisztviselőinek 20-70 százaléka, a főispánok háromötöde, az alispánok és a szolgabírók négyötöde került ki a tényleges és a volt birtokos nemesek köréből.E réteg süllyedése, pusztulása, a "dzsentrikérdés" a politizáló közvélemény szemében a fontos probléma rangjára emelkedett. A birtokát vesztett többség - érthetően - nem akart belenyugodni társadalmi pozíciójának elvesztésébe. Különállását, egykori presztízsét őrizte akkor is, ha kenyérkereső foglalkozásra szorult. Ez a tekintélyőrzés olyan jól sikerült a dzsentrinek, hogy életformája, mentalitása (a sírva vigadás, a virtuskodás, a származás hangsúlyozott számontartása és a "nemzetfenntartó" öntudat) a középosztály azon rétegei számára is mintává vált, amelyeknek eredendően semmi köze nem volt a birtokos nemességhez. (Akár még a nemzetiségi vagy zsidó családból származó értelmiségi, illetve tisztviselő is magyar dzsentrinek akart látszani.)A heterogén középosztály másik eleme, a középpolgárság önmagában is vegyes képződmény volt funkcióját, származását, nemzetiségét, asszimilációjának fokát és társadalmi elhelyezkedését illetően is. A néhány ezer családra becsült vagyonos középburzsoázia (középüzemek, kereskedőcégek és hitelintézetek, bérházak tulajdonosai) mellett ide tartoztak a szerényebb vagyonú üzemtulajdonosok, kereskedők, háziurak tízezrei is, sőt ide sorolhatjuk a vezető állást betöltő magántisztviselők és szabad foglalkozású értelmiségiek több tízezres tömegét is. Jelentős részben idegen eredete állt politikai erőtlensége, önállótlansága mögött. A "polgári" középosztály általában fenntartás nélkül elfogadta a dzsentri elsőségét a politikai porondon és a társadalmi érintkezésben is.A középrétegek dinamikusan növekvő rétegét alkották a közszolgálatban álló hivatalnokok és értelmiségiek: a kiegyezés körüli 30 ezerről a korszak végére 96 ezerre emelkedett a számuk. A polgári államapparátus terebélyesedése, az urbanizáció, az oktatási és egészségügyi intézményrendszer mennyiségi és minőségi értelemben is növekvő igényeket támasztott szakemberekre. A köztisztviselő megbecsültségének alapját hatalmi pozíciója és egzisztenciális biztonsága jelentette (az utóbbinak fontos eleme volt a nyugdíjjogosultság). A belső tagolódást a fizetési osztályok hierarchiája intézményesítette.

A kispolgárok

A társadalmi piramis csúcsáról lefelé tartva először a kispolgárságnál találkozunk milliós tömegekkel. A háború előtti utolsó, 1910-es népszámlálás szerint közel 900 ezer kereső (családtagokkal együtt 2,3 millió fő, az ország népességének egynyolcada) sorolható a kispolgári rétegekbe. Ez a tömeg foglalkozási, vagyoni-jövedelmi és műveltségi tekintetben is igen változatos volt.A kispolgárság többségét, mintegy kétharmadát az ipar és a forgalom terén tevékenykedő önálló egzisztenciák: kisüzemek tulajdonosai, kisiparosok, boltosok, vendéglősök, bérkocsisok, házuk egy részének bérbeadásából élő "magánzók" alkották. E csoport felét tették ki a kisiparosok, akiknek zöme egyedül, esetleg egy segéddel dolgozott. Többségük jövedelem vagy életszínvonal tekintetében alig különbözött egy jobban fizetett gyári szakmunkástól, szinte csak az önálló munkavégzés különböztette meg tőle. Szegényes viszonyaikat jellemzi, hogy közülük minden harmadik a választójoghoz szükséges jövedelemmel, illetve vagyonnal sem rendelkezett. A kisiparosok főleg a ruházati iparban (szabók, cipészek, csizmadiák), az építőiparban (kőművesek, ácsok), a személyi szolgáltatásokban (fodrászok) és az élelmezési iparban (mészárosok, pékek, cukrászok) tudták megőrizni szerepüket a kapitalista nagyipar viszonyai között is. Sőt az ipari forradalom által teremtett új feltételek között sem tűnt kihalásra ítéltnek ez a réteg, hiszen a technikai fejlődéshez alkalmazkodva újabb szakmák kínáltak perspektívát az önállóságra (víz-, gáz- és villanyszerelők, műszerészek).A kisiparosoknál jóval kisebb számú, de általában tehetősebb réteget alkottak a kiskereskedők. Ezekben az évtizedekben nyíltak meg az első állandó üzletek, a szatócsboltok a falvak többségében, de a megtelepült boltos, kocsmáros és felvásárló mellett még mindig tízezrek élték a piaci árusok, kofák és házalók kötetlen, de bizonytalan s gyakran szegényes életét. Új foglalkozásnak számított viszont az egy-egy kereskedőházat vagy gyárat képviselő ügynököké. A kereskedők nemcsak anyagi viszonyaikban múlták felül az iparosátlagot (például közöttük ritkaságszámba ment az olyan, aki nem érte el a választójogi cenzust). Mentalitásuk, életmódjuk is polgárosultabb volt; ezt igazolják például a nemzedékek közti mobilitás adatai vagy nagyobb közéleti, egyesületi aktivitásuk.A kispolgárság harmada alkalmazottként kereste kenyerét. Ide sorolhatók mindenekelőtt a közszolgálatban álló kistisztviselők és altisztek, akik az állami és városi hivatalok, a hadsereg, a csendőrség és a rendőrség alacsonyabb szintű, végrehajtó-jellegű feladatait végezték. A közlekedés és a hírközlés forradalmi fejlődése is tízezrekkel gyarapította a kispolgárságot (vasúti és postai altisztekkel). Élethelyzetük hasonlósága alapján közéjük sorolhatók a gyárak művezetői, az uradalmak ispánjai és a nagy bérházak házmesterei is. Az altiszti rétegbe tehát egymástól igen távol álló foglalkozások képviselői tartoztak, de számos közös jellemzővel rendelkeztek: többnyire egyenruhát viseltek, munkavégzésüket, magatartásukat aprólékosan meghatározták a szabályzatok. A havi fix fizetés, a szolgálati lakás vagy lakbérpótlék, és főként a majdani nyugdíj elkülönítette s egyben irigyeltté tette a szegényebb kisiparosok vagy a parasztok szemében, akik közül többségük származott. Az alattuk állóktól elidegenítette mentalitásuk meghatározó vonása is: a feltétlen tekintélytisztelet felfelé és a fegyelemtartás lefelé.A kispolgárság, ez a köztes helyzetű tömeg nem vált a polgárosodás igazi forrásává: gazdasági erőtlensége, társadalmi megosztottsága és igen különböző léthelyzete miatt szervetlen képződmény maradt. A kispolgárság leginkább polgáriasult rétegét a kereskedők alkották, míg az ellenpólust a rendies mentalitást legmakacsabbul őrző és érvényesítő altisztek tömege testesítette meg.

A birtokos parasztság

A társadalom széles derékhadát változatlanul a birtokos parasztság alkotta. 1910-ben még mindig minden negyedik kereső (családtagokkal együtt az összlakosság 38 százaléka) élt önálló mezőgazdasági kistermelésből. (Eredete, lakóhelye, megélhetésének forrása, s nagyrészt életmódja és mentalitása alapján tulajdonképpen a mezőgazdasági munkásságot is parasztnak nevezhetjük, de e helyütt csak a birtokos parasztsággal foglalkozunk.)Az 1 millió 600 ezer családból álló parasztságot (családtagokkal együtt 7 millió fő) nemcsak a birtoktalanoktól választotta el széles szakadék, de a kívülálló szemében többé-kevésbé egységes osztályt belülről is mély árkok szabdalták. A legfontosabb rendező elv a birtoknagyság volt, de az állatállomány nagysága, a béres- vagy cselédtartás ténye, a gazdálkodás módja, az örökösödés rendje, a nemzetiség és a vallás szintén választóvonalakat húzott. Az eltérő természeti adottságok és a piacra jutás különböző lehetőségei is hatalmas különbségeket eredményeztek. Egész más gazdasági kultúrát képviselt a belterjesen gazdálkodó nyugat-dunántúli nagygazda, aki birtokán tejgazdaságot rendezett be, vetőgéppel vetett, földjét műtrágyázta, saját járgányos gépével csépelte ki a gabonáját, mint az alföldi vagy bánsági "parasztnábob", akinek egyre gyarapodó tábláin csak búza- és kukoricatengert ringatott a szél, vagy a piacgazdaságtól, modernizációtól alig érintett, nagyapjától tanult módon gazdálkodó hegyvidéki földműves.A következőkben - eltekintve a sokféle fontos választóvonaltól - egyet, az érintettek által is legfontosabbnak tartottat emelünk ki. A birtoknagyság szerint haladva próbálunk meg néhány általánosan jellemző vonást rögzíteni a társadalom legnépesebb osztályáról.A gazdag, 50-100 hold közötti, esetleg még nagyobb birtokkal rendelkező parasztság az Alföldön és a Bánságban, illetve a Nyugat-Dunántúlon volt a legerősebb. (Országosan a birtokos parasztság 4-5 százalékát tették ki.) Ez a réteg használta ki legsikeresebben a századközép gabonakonjunktúráját. A jobbágyfelszabadítást követő birtokrendezésből megerősödve került ki; korán és aktívan bekapcsolódott a tőkés árutermelésbe. A paraszti életmóddal ugyanakkor nem szakított, céljai nem terjedtek túl a paraszti szintű jólét elérésén. Legfőbb törekvését birtokának gyarapítása képezte. Falujában valóságos hatalom volt, állandó cselédeket és alkalmi napszámosokat alkalmazott. "Státusszimbóluma" a hat ökör, utóbb a gőzcséplőgép volt. Párválasztásban, társas érintkezésben rátartian elzárkózott a szegényebb paraszti rétegektől. Noha gyerekeit már gyakran taníttatta, maga még nem lépett ki teljesen a paraszti közösségből, és nem szakadt el a termelőmunkától sem.20-50 hold közötti közepes birtokkal rendelkezett a parasztok körülbelül 15 százaléka. A középparaszti gazdaság határozta meg legerősebben az egyes tájegységek gazdálkodásának arculatát. Általában ez a gazdaság sem nélkülözhette a külső munkaerőt (egy-két cselédet, napszámost), s ez fontos megkülönböztető jegy volt a kisparasztsággal szemben. A középparaszt falujában a tekintélyek közé tartozott, választójogosultsága miatt még az "urak" is bizonyos respektussal viszonyultak hozzá.A legnépesebb rétegbe (5-15 hold közötti birtokkal rendelkezők) tartozott a parasztok 40 százaléka. A peremvidékek társadalmi arculatát ők határozták meg, s a nemzetiségi lakosság legnépesebb rétegét adták. A magyarok között kisebb arányt képviseltek, s az Alföldön vagy a Dunántúlon a kisparaszti lét nem feltétlenül jelentett egyet a szegénységgel: ebbe a birtokkategóriába tartozott például a zöldségkertészek többsége.A kisbirtokos parasztság személyi összetétele szinte folyamatosan változott. Életszínvonala, tartalékok híján, a jó és rossz termések függvénye volt. A kisparaszt maga művelte földjét, sőt családjának egyik-másik tagja már kénytelen volt napszámosmunkát vagy cselédkedést vállalni, hogy a szűkös megélhetést biztosítsa, esetleg megpróbáljon még pár száz négyszögölre valót összekuporgatni. A föld ugyanis szemükben szinte szakrális jelentőséggel bírt (ez egyébként az egész parasztságra is igaz), a földtulajdon, s hogy a maga uraként élt és dolgozott, volt öntudatának forrása, s a legfontosabb választóvonal "lefelé". (Korabeli becslés szerint egyébként egy átlagos 10 holdas parasztcsalád jövedelme egy szinten állott a városi szakmunkáséval.)A jobbágyfelszabadítás a törpebirtokosok, az 1-5 holdas nyomorparcellán tengődők rétegét duzzasztotta fel a legjobban (a parasztság 35 százalékát tették ki). Jó részük föld nélküli zsellérként érte meg a jobbágyfelszabadítást, s ebben a minőségében kapott a közlegelőből néhány hold úgynevezett zsellérilletményt, amelyet aztán gyorsan feltört, s szántófölddé változtatott. Ők már képtelenek voltak önálló gazdálkodásra, de apró "birtokuk", a tulajdonosi lét illúziója a faluhoz kötötte őket, a nagybirtok olcsó munkaerő-tartalékát képezve. A törpebirtokosoknál gyakran csak a feleség művelte a földet a gyerekekkel, a családfő napszámmal, aratással, favágással vagy pásztorkodással teremtette elő a létfenntartási költségek nagyobbik felét. Akadtak azonban köztük olyanok is, akik szakértelmet, intenzív művelést kívánó növények termelésével foglalkozva ki tudtak törni a kilátástalan szegénységből.A parasztság 5 százalékát kitevő, 1 holdnál kevesebb földdel rendelkező szegénységnek valójában már nem sok köze volt a birtokosokhoz; róluk az agrárproletariátussal együtt fogunk szólni.

A mezőgazdasági bérmunkások

Az 1910-es népszámlálás a birtoktalan agrárproletárok (kubikosok, napszámosok, cselédek, béresek) között csaknem négy és fél millió embert vett számba. Az ország teljes lakosságának egynegyede tartozott a társadalom legalsó, leginkább kiszolgáltatott és legelesettebb rétegébe. A törpebirtokos parasztság és a mezőgazdasági bérmunkásság között állandó volt a fel- és leáramlás, 300 ezer-400 ezer család a birtokos és a proletár léthelyzet között egyensúlyozva küzdött a mindennapi betevőért. Mivel a földművelés kétkezi munkásainak nem volt szükségük különös szakképesítésre, így az egyes foglalkozási csoportok (napszámosok, summások, béresek, cselédek, kubikosok) között is állandó volt a mozgás, attól függően, hol kínálkozott valamivel kedvezőbb lehetőség a megélhetésre.A mezőgazdasági bérmunkásság legstabilabb elemét alkotta az uradalmak cselédsége. Életviszonyaiban a személyes alávetettség számos feudális eleme élt tovább még a 20. században is, s ezt az államhatalom is szentesítette. Az 1876. évi 13. törvénycikk, a "cselédtörvény" a cselédet gazdai hatalom alá rendelte, megengedte testi fenyítését, gyakorlatilag lehetetlenné tette számára a munkaviszony felmondását az éves szegődés lejártáig, s lehetőséget adott a robotra emlékeztető ingyenmunka követelésére. Az 1907. évi 44. törvénycikk, az úgynevezett derestörvény orvosolta ugyan a polgári jogegyenlőség legsúlyosabb sérelmeit, de továbbra is korlátozta a cseléd személyes szabadságát: csak gazdája engedélyével hagyhatta el a majort, kaphatott útlevelet, fogadhatott vendéget.A mezőgazdasági munkásság folyton változó nagyságú és összetételű rétegét alkották a mezőgazdasági idénymunkások, akiknek a megnevezésére - a végzett munka vagy az alkalmazás, illetve a bérfizetés jellege szerint - számos kifejezést használtak. A mezőgazdasági bérmunkások háromnegyedét csak idényszerűen, többnyire napszámban alkalmazták, s mindössze egynegyedük volt éves szerződés alapján szegődött cseléd. Az 1890-es években tűntek fel az uradalmakban a summások. Őket tavasztól őszig alkalmazták kapálásra, kaszálásra, gyakran távoli vidékekről (főleg a Felvidékről) érkeztek az alföldi és dunántúli nagybirtokra, csoportokban szerződtek, és az előre kialkudott bért - pénzben és természetben - a munka végeztével, egy összegben, "summában" kapták meg (innen ered az elnevezésük).Az aratást és a cséplést többnyire az uradalom környékén toborzott arató- és cséplőbanda végezte. Az ő fizetségük általában a learatott termény bizonyos hányada (eleinte tizede, később gyakran már csak 1/12 része) volt.A valódi munkásléthez legközelebb a kubikosok álltak, de a nagy infrastrukturális munkák, a folyószabályozások és vasútépítések lezárulta után csak kisebb részük választotta végleg az ipari munkássorsot, például városi építkezéseken. Többségük soha nem szakadt el teljesen a mezőgazdaságtól, gyakran vállalt földet részesművelésre vagy részes aratást. Problémájuk főleg az 1890-es évektől jelentkezett hatalmas feszítő erővel, amikor a nagy vízrendezési munkák lezárultával a kubikosok tízezrei veszítették el munkájukat, s kerestek újra megélhetést a mezőgazdaságban.

Az ipari proletárok

Az ipari munkásság számban, szakszerűségben és szervezettségben egyaránt lendületesen gyarapodott, a korszak végén már 1,2 millió keresőt foglalt magába (a családtagokkal együtt 2 és fél millió fő a társadalom egynyolcadát tette ki). A munkások négyötöde az iparban talált megélhetést, a többieket a kereskedelemben és a közlekedésben alkalmazták.A szakmunkástörzs egy része, főleg a korszak első felében külföldről, Ausztriából, Csehországból és Németországból érkezett, de a többség a kisipar hanyatló ágainak mestereiből és legényeiből, később pedig a gépmunkások szakmát tanult fiaiból verbuválódott. A századfordulótól kezdve a paraszti sorból kihullók egyre nagyobb tömegeit olvasztotta magába a proletariátus.Az 1880-as évek óta lezajlott iparfejlődés eredményeként a háború előtt már a munkások 60 százaléka nagyüzemekben dolgozott. A legtöbb munkásnak a bányászat, a vas- és gépipar, valamint az élelmiszeripar adott kenyeret. A gazdaság koncentrációjának megfelelően a proletariátus egyharmada a fővárosban és környékén tömörült.A női és gyermekmunka alkalmazása - a textilipar fejletlensége miatt - európai viszonylatban alacsonynak számított, de emelkedő tendenciát mutatott. A századforduló táján kezdődött drágulás hatására egyre több családban kellett a feleségnek vagy a nagyobb gyereknek munkába állnia, hogy az addigi életszínvonalat megőrizhessék.A munkásság keresete szerint erősen differenciálódott. Az évi 900 koronás átlagkereset nagy különbségeket takart. A legalsó ötöd ennek a felét se kereste, a legjobban fizetett 6 százalék viszont a kétszeresénél is többet vitt haza. A fővárosi munkások egyharmaddal több bért kaptak ugyanazért a munkáért, mint a vidékiek. A szakmunkások körülbelül kétszer annyit kerestek, mint a szakképzetlenek.

A munkásság zöme még óra- vagy napszámbérben dolgozott, de a századfordulótól - a munkásság ellenkezése dacára - teret nyert a teljesítmény szerinti bérezés. A munkás és munkaadó közti konfliktusok jelentős része ezekben az évtizedekben a munkaidő körül zajlott: a munkaadó ennek maradéktalan kiaknázására törekedett, a munkások pedig védelmezték a hagyományos társadalomból megőrzött autonómiájuk maradványait (a szüneteket, a munkaszüneti napokat, sőt a késés jogát), később aztán a munkaidő rövidítését is követelték. Ez a törekvés a korszak végéig csak szerény eredményeket hozott. Az ipari munkásság 70 százaléka az 1910-es években is napi 10 óránál többet dolgozott. A kezdeteknél járt még a munkavédelem és a szociális gondoskodás.

forrás: mek.niif.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

3ti3nt

(5t45i, 2016.09.08 16:27)

35tni35

-

(N22Izabella, 2015.12.13 16:00)

-