Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A DUALIZMUS VÁLSÁGA

2008.12.06
A stabilitás megbomlása

Az 1890-es évek elején három olyan európai politikus veszítette el vezető szerepét, aki eddig személyiségével, politikájával meghatározó volt a Monarchia életére. Eltűnik a politika színpadáról Otto von Bismarck, az Európa sorsát egyre erősebben meghatározó Német Birodalom megteremtője, a kettős, illetve a hármas szövetség létrehozója. Megbukik Ausztriában (azaz az örökös tartományokban) több mint tízéves kormányzás után gróf Eduard Taaffe miniszterelnök, 1890 márciusának elején Tisza Kálmán (a magyarországi dualizmus egy korszakának névadója) veszíti el kormányelnöki pozícióját. A stabilitás időszaka után a Lajtán innen és túl gyors egymásutániságban váltják egymást a kormányok, s ez is jelzi: az eddigi vélt vagy valóságos állandóságnak egyszer s mindenkorra vége szakadt. Elkezdődött azon időszak, amelyet teljes joggal nevezhetünk a dualizmus válságperiódusának.A magyarországi és részben a monarchiabeli válság jellegzetessége az, hogy szinte valamennyi érdekkonfliktust, nézeteltérést előbb vagy utóbb a dualizmus problémájává transzponálnak. A kisebb konfliktusok, ezek halmozódása azért válik az egész államforma krízisévé, mert a rendszert fenntartó intézmények képtelenek az ellentétek meg-, illetve feloldására. Ezért pillérein, az intézményeken keresztül az egész dualista berendezkedés jut válságba. Az álláspontok két nézet, az 1848-as és az 1867-es tábor körül polarizálódtak. A több évtizedes merev rögződésnek megfelelően, amelyben az egyik álláspont szerint minden probléma megoldásának előfeltétele a dualista, azaz 1867-es közjogi rendszer fenntartása, a másik álláspont szerint viszont minden konfliktus megoldásának előfeltétele a kiegyezés tagadása vagy legalábbis megváltoztatása. A felmerülő nem közjogi problémákat is közjogivá fordítja le a mindennapi politika, s ezáltal a korszakban előforduló tényleges, de sokkal gyakrabban szimbolikus közjogi aktusok a felszínen valóban válságmegoldó vagy legalább válságelodázó jelleggel bírnak, s ezáltal akadályozzák a ténylegesen meglévő konfliktusok feloldását.

A külpolitikai helyzet változása

Az 1890-es évek közepén az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminiszteri posztjára Agenor Goluchowski került, aki a Monarchia erejét elődeinél jóval kisebbre becsülte, s ezért szerinte a külpolitika feladata a balkáni status quo fenntartása, s nem a Balkán érdekszférák szerinti megoszlása volt. Ezt többek között az Oroszországgal való, ismételt egyezkedés útján próbálta elérni. A századforduló után újfent a Balkán, a balkáni népek és országok jelentettek problémát a Monarchia számára. Aloys Lexa von Aehrenthal 1906-tól aktívabb külpolitikát folytatott. Először a szandzsák vasút tervét vetette fel, majd elfogadtatta Bosznia-Hercegovina bekebelezésének, annexiójának elképzelését is. Az annexióban szerepet játszott az a törekvés, hogy itt is választásokat akartak tartani, arra hivatkozva, hogy jogilag a két tartomány Törökország része.Magát az annexiót Oroszország elvi beleegyezése mellett hajtották végre, bár kétségtelen, hogy a konkrét időpontról nem történt megegyezés az úgynevezett buchlaui találkozón. Ezért az orosz külügyminiszter német és francia támogatással a Monarchiát elítélő konferencia javaslatát vetette fel. Németország támogatta a Habsburgok lépését, s a német támogatás elégséges volt arra is, hogy Oroszország leszerelje az annexió miatt tiltakozó Szerbiát is. Az annexió végső mérlegeként leszögezhetjük, hogy egyszer s mindenkorra lezárult az Oroszországgal való egyezkedési politika lehetősége, s a délszláv államok is esküdt ellenségüknek tekintették ezután az Osztrák-Magyar Monarchiát.A Monarchián belüli külpolitikai viták eredményeként ezután a feszültségek csökkentésére törekvő külpolitikai vonalvezetés került középpontba. Így, mikor 1911-ben kitört az olasz-török háború, a be nem avatkozás álláspontjára helyezkedtek, csak azt kötötték ki, hogy a háború nem terjedhet ki Törökország európai területeire. 1912 folyamán Szerbia, Bulgária, Montenegró és Görögország megalakították a Balkán-szövetséget, és októberben, egy a békére felhívó nagyhatalmi jegyzék ellenére megindították a hadműveleteket Törökország ellen. Az első Balkán-háború a várakozásokkal ellentétben Törökország gyors vereségével ért véget. Bár a Monarchia kívül akart maradni a konfliktuson, mégis azonnal megfogalmazták a Szerbiával szembeni azon feltételeket, amelyekhez a háború eredményeinek elfogadását kötötték. Ezek között meghatározó szerepet játszott az önálló Albánia létrehozása, amivel meg lehetett akadályozni, hogy Szerbia tengeri kikötőhöz jusson, s így az Osztrák-Magyar Monarchiától gazdaságilag függetlenedjék. A Balkán-háborút követő konfliktusból sikeresen került ki a Monarchia, megakadályozta, hogy Montenegró bekebelezze Szkutari kikötőjét, de ehhez szükség volt adriai flottájának felvonultatására és szárazföldi csapatainak a montenegrói határ irányába való elindítására. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált a Balkánon, hogy a Monarchiával ezután már nemigen lehet megegyezésre jutni.A törököknek a Balkánról való kiűzése után az ottani államok saját határaik meghúzásával voltak elfoglalva. Ez viszont felbontotta a Balkán-szövetséget, Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia figyelmeztetése ellenére Bulgária 1913 nyarán rátámadt Szerbiára és Görögországra. A háborúba rövidesen bekapcsolódott Románia, sőt a korábbi ellenség, Törökország is. A második Balkán-háborúban Bulgária egy hét alatt vereséget szenvedett, s a bukaresti békében elveszítette korábban szerzett területeit. A Monarchia politikusai közül sokan katonai segítséget akartak nyújtani Bulgáriának, de erre a német támogatás hiányában nem kerülhetett sor. Sikerült viszont diplomáciai úton, fenyegetéssel, egy Szerbiának küldött ultimátummal elérni, hogy az kiürítette újonnan szerzett területeit.1913 végére, 1914 elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a Habsburgoknak - Bulgáriát kivéve - csak ellenségeik vannak a Balkánon, az itteni kis államok az angol-orosz-francia antanthoz állnak közelebb. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a legfeljebb másodrendű nagyhatalomnak tekinthető Osztrák-Magyar Monarchia a saját érdekszférájának tekintett Balkán ügyeibe csak akkor avatkozhat be, ha igazi nagyhatalmi szövetségese, a Német Birodalom ezt támogatja. Erre 1914 nyarán került sor.

Tisza Kálmán bukása

1890 márciusában Tisza Kálmán bukása és gróf Szapáry Gyula miniszterelnöki kinevezése az egyik legfurcsább fordulat a dualizmus kori Magyarország történetében.Látszólag semmi sem változott: A kormányzat jó helyzetben volt, hosszú évek után végre helyreállt az állami költségvetés egyensúlya, és a nyolcvanas évek vége felé új gazdasági konjunkturális periódus indult meg. Ugyanakkor a kortársak számára mindezeknél fontosabbnak tűnt Tisza Kálmánnak, a magyar kormányzat tizenöt éven át volt vezetőjének egyszerű párttaggá, képviselővé való degradálódása. A "nagy minisztérium" megmaradt ugyan, de a korábbi évek - utólag bizton megszépített - stabilitásának szimbóluma, a kormányzat vagy legalábbis a kormánypárti képviselők atyja és "generálisa", elvesztette pozícióját, s ez elbizonytalanodást okozott az évtizedek óta uralkodó politikai táborban. A paternalisztikus Ferenc József-kép a magyar belpolitikában is megtalálta a maga párhuzamát. A szeretett, félt vagy gyűlölt miniszterelnök éppen a társadalom tekintélyelvűsége következtében, még ellenfelei számára is valamilyen biztonságot sugárzott. Sokkal erősebb volt természetesen ez az összefogó, támasztékszerep a kormánypárt tagjai és követői számára, akik szinte iránytűjüket vesztették el a második nagy liberális nemzedék vezető alakjának visszaszorulásával. (A Mikszáth által oly szívesen terjesztett 'mameluk' és 'generális' ironikus kifejezések jelezték, hogy itt - szemben az uralkodó atyai figurájával - nem egy távoli védő tekintélyről, hanem egy közelálló autoritásról volt szó.)

Szapáry Gyula kormánya

Egy kortárs szerint a Tisza Kálmán által javasolt s őt követő miniszterelnök gróf Szapáry Gyula előkelő gavallér, minden tekintetben tiszteletre méltó férfiú volt, ki már mindenféle minőségben végigpróbálta a minisztermesterséget, de azért talán még igazi mester sem volt az állam kormányzásában, annál kevésbé művész. Sem elég tehetsége, sem elég szerencsés keze nem volt arra, hogy egy ilyen nagyeszű minisztérium élén (Csáky, Baross, Szilágyi, Wekerle) mint ezek vezetője hosszabb ideig megállhassa a helyét. Nem volt ő új ember tehát a magyarországi politikában, hanem a Szabadelvű Pártnak régóta tekintélyes, kormányzati és a miniszterelnökséghez ugyancsak szükséges parlamenti tapasztalatokkal rendelkező tagja.A Szapáry-kormány látványosan új lépése volt a közigazgatás átszervezésének, az egységes állami igazgatás kiépítésének kísérlete. Ezen szervezet kis lépések politikájával való átalakítása már a megelőző másfél évtized alatt is folyt, s miniszterelnöksége utolsó éveiben maga Tisza Kálmán is hajlott a közigazgatás államosítására. A törvényjavaslat indoklása szerint az ország közigazgatása egységesítésre és nagyobb szakszerűségre szorul, legfontosabb gondolata az állam által kinevezett és szigorú hierarchiában működő tisztviselői kar bevezetése volt. Ennek keresztülviteléhez a javaslat élesen el akarta választani az úgynevezett politikai avagy kormányigazgatást és a helyi önkormányzatot. Az előterjesztés a rendszer kormányigazgatási oldalát dolgozta ki részletesen, s kevesebbet foglalkozott a Mérsékelt Ellenzék és az onnan az igazságügyi posztra került Szilágyi Dezső által lényegesnek tartott helyi önkormányzattal.A törvényjavaslat 1891. május 29. és augusztus 4. közötti tárgyalása, az ellene indított ellenzéki obstrukció, az előterjesztés visszavonása és az úgynevezett kétszakaszossá változtatása - amely pusztán azt az elvet deklarálta, hogy a közigazgatás a vármegyékben állami feladatot képez, de nem intézkedett az adott elv érvényesítéséről - mutatta, hogy az új miniszterelnök által vezetett kormánypárt már nem abszolút úr a képviselőházban.Sikeresebb volt az új kormány a Tisza-korszakra visszanyúló ipartámogató törvényekkel. Bizonyos állami ipartámogatás nem mondott ellent a liberalizmus alapelveinek, és főleg a magyarországi liberalizmus gyakorlatának. A honi iparfejlődés megkésettsége, ágazati egyenlőtlensége és a közös vámterületből következő hatások miatt segítségre szorult. Az 1890-es törvények alapján 1899-ig évi közel félmillió koronát fordítottak ipari üzemek segélyezésére s több mint egymilliót szakoktatásra.Szapáry kísérletet tett arra, hogy Tisza súlyát csökkentse a párton belül, és saját híveit jutassa be a képviselőházba. Kétségtelen, hogy az 1892-ben megválasztott szabadelvű képviselők közül ötvenhárom ekkor jutott be először a képviselőházba. Általában fiatalabbak voltak, s közülük kerültek ki a kor publicisztikájának szóhasználata szerint azok az "ifjú grófok", akik azután az egyházpolitikai viták idején Szapáryval együtt kiléptek a pártból. 1892-es képviselőségük azonban nem váltotta be a miniszterelnöknek ehhez fűzött reményeit. A képviselő párttagok többségét továbbra is a Tisza által kinevelt gárda vagy az ehhez csatlakozók tették ki, s Szapáry a kisebbségben maradás veszélye nélkül nem csatlakozhatott az új, saját bázisként létrehozott csoporthoz.Szapáryt éppen ez a pártbeli ellentét buktatta meg. A konfliktus a liberális egyházpolitika pártolói és ellenzői között alakult ki, és nem maradt a kabinetpolitika keretei között, nem korlátozódott a püspöki kar, a hercegprímás és a kormány bizalmas tárgyalásainak szintjére, hanem a széles közvélemény elé került. A Szabadelvű Párt egyre inkább bizonyítani volt kénytelen: politikáját nem rendeli alá a klérus demonstratív akcióinak, a püspökök egyre hangosabb tiltakozásának. Ez vezetett Szapáry miniszterelnök bukásához is, saját pártja és kormánya ragaszkodott az egyházpolitikai programcsomagnak az országgyűlés elé terjesztéséhez s annak elfogadásához, míg maga a miniszterelnök ezt lelkiismeretével s politikai álláspontjával ellenkező lépésnek tekintette, s lemondott posztjáról.

A munkásmozgalom

A 19. század utolsó évtizede alapvető változást hozott a parlamenten kívüli politizálás színterén is. A magyarországi munkásság létszáma az 1890 előtti évtizedben csak 27 százalékkal növekedett, és a minőségi ugrás tulajdonképpen ezután következett be. Már a Szapáry-kormány kinevezésekor Magyarországon 144 000 nagyipari munkás volt, közel 30 százalékuk a bányászatban és kohászatban, 22 százalékuk a vas- és gépiparban, 18 százalékuk az élelmiszeriparban dolgozott. Koncentrálásuk is meglehetősen nagy: míg az összes munkásnak csak 17, addig a nagyipariaknak 26 százaléka dolgozott a fővárosban.A szocialista munkásmozgalom fejlődésének fontos része volt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890. december 7-8-án tartott alapító kongresszusa. Itt pártprogramnak tekinthető Elvi Nyilatkozatot fogadtak el, amely hét pontban foglalta össze a párt irányelveit és céljait. Ez leszögezte, hogy a tőkés társadalmi rendszernek szükségszerűen el kell pusztulnia, s a mozgalom végső céljaként a bérmunkarendszer megszüntetését, a termelőeszközök köztulajdonba vételét határozta meg. Kimondta, hogy ebben a folyamatban a "pártként szervezett proletárság"-nak történelmi hivatása van. Követelte a program az általános, titkos, egyenlő választójog, valamint a gyülekezési és egyesülési szabadság biztosítását. Egyszerre mondta ki a párt- és a szakmai szervezkedés fontosságát. Munkásvédő törvényeket követelt: többek közt nyolcórás munkaidőt, a tizennégy éven aluliak foglalkoztatásának eltiltását s a tizennyolc éven aluliak munkaidejének hat órára korlátozását. A mezőgazdasági munkások problémáinak megoldását a föld társadalmi tulajdonba vételétől és szövetkezetek alakításától várta. Hangsúlyozta a program a párt nemzetközi jellegét és a nemzetiségi munkások szervezésének szükségességét. Ez utóbbiak számára természetesen anyanyelvi agitációs és propagandaanyagokat kell biztosítani.Az 1889-ben meginduló szocialista szervezkedés eredményeként 1891 decemberének végén megalakult a Magyarországi Szakszervezeti Tanács, a szakegyletek összefogó szervezete. Az egységes, az egész országra kiterjedő szakszervezeti mozgalom ekkor még csak kísérlet maradt, a Tanács a belső ellentétek következtében egy év múlva megszűnt, s csak a század végén éledt újjá.A kormányzat első reakciója olyan törvényhozási lépések meghozatala volt, amelyek reményei szerint csökkenthetik a munkásmozgalom népszerűségét és radikalizmusát. Így került sor az ipari alkalmazottak betegbiztosításáról és a vasárnapi munkaszünetnek az iparban való bevezetéséről szóló törvények 1891-es megalkotására. Baross Gábornak Szapáryhoz (mint belügyminiszterhez) 1891 júniusában, egy sor szakegylet alapszabályáról intézett levele kitűnően szemlélteti, hogy a kormányzati lépések nem pusztán feszültségoldó, hanem a munkásmozgalmat visszaszorító céllal is születtek: most, midőn a betegsegélyezési ügynek a törvény alapján való szervezése úgyis küszöbön van, ... legkevésbé sem kívánatos olyan egyesületek létesítésének előmozdítása, melyek az illetőkre nézve újabb terheket fognak képezni, s amely utóbbi egyesületekből a munkások annál kevésbé vonhatják ki magukat, mert úgy látszik, hogy azoknak egyidejű és egyöntetű szervezése valamely rendszeres szervezkedésnek, illetve izgatásnak a műve.A betegbiztosítási törvény a munkásmozgalmat, az Általános Munkás Betegsegélyező és Rokkantpénztár pozícióit is fenyegette. Ez is ebben az időszakban kezdett terjeszkedni; egymás után alakultak vidéki fiókjai. A belügyminiszter 1891. június 27-én meg is tiltotta ezek létrehozását. A "Krankenkasse"-nál tartott rendszeres vizsgálatokkal bizonyítani kívánták ennek szoros kapcsolatát az MSZDP-vel, a politikai munkásmozgalommal. A gyári és ipartestületi betegpénztáraknak az új törvény által való létesítése egyértelműen kísérlet is a munkásmozgalmi szervezetek talajának megszüntetésére.A városi, az ipari munkásmozgalom kihívásához hasonlóan, részben azzal összekapcsolódva jelentkezett a kilencvenes években a mezőgazdasági munkások szervezkedése. 1870 és 1890 között az agrárnépességen belül 61,1 százalékról 68,3 százalékra nőtt a bérmunkások és alkalmazottak száma. Becslések szerint az adott időszak alatt körülbelül százezren hullottak ki a birtokosok közül, és kerültek az agrárproletárok közé. A mezőgazdasági munkások mozgalmaiban igen erős volt a messianizmus, a szocializmusnak üdvtanként való felfogása. Ez különösen élesen látszik a századforduló teljesen speciális földosztó mozgalmaiban, de a szocializmusnak vallásként való fölfogása már a kilencvenes évek elején is jellemzi az agrármozgalmakat.Az agrármozgalmakra való kormányzati reakció sokkal keményebb volt, mint a városi munkásmozgalom esetében. Csak a legismertebb eseteket felsorolva: 1891. május 1-jén Orosházán a csendőrség belelőtt a munkásegylet bezárása ellen tüntetőkbe. Egy nappal később Békéscsabán alkalmazták a csendőrséget a munkásegylet sorsáról érdeklődő tömeggel szemben. A következő napokban hasonló összecsapásokról érkeztek hírek Gyuláról, Szőregről, Csorvásról. Nem a paternalizmus, hanem a hagyományos viszonyoknak az erő(szak) segítségével való fenntartása az egyedüli cél.Hasonló helyzet a gyökere a korszak legismertebb mezőgazdasági "zendülésének". 1894 áprilisában a hódmezővásárhelyi rendőrség házkutatást tartott az egyik legaktívabb szocialista szervezet, az Általános Munkás Olvasóegylet épületében, és elkobozta ennek iratait és könyveit. Mikor a következő nap az egylet tagjai Szántó Kovács János vezetésével a városházán a könyvek és iratok visszaadását követelték, Szántó Kovácsot letartóztatták, s az ez ellen tiltakozó tömeg megtámadta a városházát. A csendőrség és katonaság kivonult, az összecsapásnak egy halálos és több sebesült áldozata volt, s 63 főt letartóztattak. A kormány azonnal elrendelte a kivételes állapotot az Alföldön, és a következő év márciusában Szántó Kovács Jánost hatóság elleni erőszak és izgatás vádjával ötévi, 25 társát pedig összesen 27 évi börtönbüntetésre ítélték.

A Wekerle-kormány

Szapáry Gyulát Wekerle Sándor váltotta fel a kormányelnöki poszton. Wekerle volt az, aki pénzügyminiszterként 1892-ben végrehajtotta a valutareformot, ezzel a Monarchia áttért az aranyalapú valutára, a koronára. Így nagyobb lehetőség nyílt a világgazdaságba való beilleszkedésre, amit az 1870-es évek vége óta leértékelődött, ingadozó értékű ezüstvaluta korlátozott; a Monarchia ugyanis egyike volt azon utolsó jelentős európai államoknak, mely későn tért át az ezüstről az aranyvalutára. Az új kormány elsődleges feladata az egyházpolitikai törvények megfogalmazása és keresztülvitele volt, melyeknek a kormánypárton belül is számos ellenzője akadt. Megindult az áradat: nemcsak a volt miniszterelnök, hanem további több mint harminc képviselő hagyta ott a szabadelvű Lloyd-klubot, azaz a pártját, és folytatta párton kívüli honatyaként politikusi pályáját.Nemcsak a kormánypárton belül jelentkeztek problémák. A Negyvennyolcas Függetlenségi Párt bomlása 1890 októberében kezdődött meg, mikor Ugron Gábor úgynevezett erdélyi csoportja kilépett a pártból. 1893-ban a reform újabb szakadást okozott az "anyapártban". Eötvös Károly, az új pártelnök pártkérdéssé szerette volna tenni a liberális egyházpolitika támogatását, s mikor a többség nem értett vele egyet, mivel nem akarták egy a közjogi kérdéstől független problémával megosztani táborukat, Eötvös 17 társával kilépett.Justh Gyula, az új pártelnök 1893 szeptemberében formailag újra egyesítette a párt nagy részét, szabad kezet adva a képviselőknek a megosztó kérdésben. Az egység, mint említettük, formális: Ugron csoportja 1894 novemberében külön, a párt liberális gazdaságpolitikájának ellentmondó, agrárius színezetű programot fogadott el, s mikor Ugron 1895 elején saját, konzervatívabb színezetű álláspontját próbálta rákényszeríteni a pártra, a többség Justh vezetésével kilépett abból. Megvalósult a kicsiny "anyapárt" és az óriási "gyermek". A mozgalom ilyen konzervatív-liberális megosztottsága fennmaradt azután is, hogy a nagyobb csoport vezetését Kossuth Lajos hazatért fia, Kossuth Ferenc vette át, s csak 1904 végén szűnt meg, a frakciók egyesülésével. 1894-ben a különböző közjogi álláspontú liberális pártok, frakciók együtt fogadták el a képviselőházban az egyházpolitikai törvényeket a polgári házasságról, az állami anyakönyvvezetésről, az izraelita vallás bevett vallássá tételéről, valamint a szabad vallásgyakorlatról.A főrendiház azonban, ahol gróf Zichy Nándor és gróf Esterházy Miklós Móric a katolikus püspökök támogatásával egyházpolitikai ellenzéket szervezett, nem akarta elfogadni a reformot. A kormányzatnak szüksége volt az uralkodói támogatásra, amelyet Ferenc József csak nagy nehezen és magas áron adott meg. A főrendiház "befolyásolásáért" és az egyházpolitikai törvények szentesítéséért Wekerle Sándornak távoznia kellett a miniszterelnöki posztról.A dualizmus képviselőházi pártstruktúráját alapvetően változtatta meg az egyházpolitikai törvények elleni tiltakozó mozgalomból kinőtt új párt, a Néppárt 1895. január végi megalakítása. A politikai katolicizmus új pártja elvi és szervezeti célkitűzéseiben kilépett a magyarországi liberális politizálás keretei közül. Egy szervezett társadalom létrehozásának szükségességét hirdette meg, elvetve a liberalizmus individualizmusát. Gazdasági programja azonos volt az ekkorra egyre jobban kijegecesedő agrárius mozgaloméval, s természetesen síkraszállt az egyházpolitikai törvények ellen. Községi szintekig lemenő állandó pártszervezeteket akart létrehozni, ezek nem pusztán a választások idején működtek volna, hanem részt követeltek maguknak a helyi és országos mindennapi politizálásban is. Az élesen antiliberális program, a liberalizmusnak ellentmondó szervezeti struktúrával együttesen jelezte, hogy ők már a tömegtársadalom igényeire kívántak reagálni.Párton kívüli, úgynevezett pressure groupként 1896. január 19-én megalakult a Magyar Gazdaszövetség, amely összefogta az egész agrárius mozgalmat, vezette szervezeteit, irányította a törvényhozásra irányuló akcióit. Programja a földbirtokos és kisiparos érdekvédelmen keresztül jutott el az újfajta, szervezett és más "erkölcsi alapokon" nyugvó társadalom követeléséig. Nem véletlen, hogy éppen a választásokat közvetlenül megelőzően fogalmazták meg a Gazdaszövetség pártokon felül állását is: Válasszunk oly képviselőket, akik tartozzanak különben bármely politikai párthoz is, programunkat elfogadják.Az új alakulás nem csak elméletben hirdette meg a társadalom megszervezését. Nem közvetlen szervezete, a gazdakör vált a meghatározóvá, az igazi befolyást részben az általa 1898-ban alapított Hangya fogyasztási szövetkezeti hálózaton, részben pedig az ugyanebben az évben államilag alapított Országos Központi Hitelszövetkezeten keresztül gyakorolta. A dualizmus időszakának végére a Hangyának 1276 fiókszervezetben 658 ezer, az OKH-nak 2462 fiókszervezetben 635 ezer tagja volt. A szövetkezeti tagság nem jelentett okvetlenül politikai elkötelezettséget, de a szövetkezeti mozgalom tagjai a politikai mozgalom potenciális, esetleg mozgósítható bázisát adták, s egyben a nagymérvű szervezettség, melyhez az 1918-ig különálló, de hasonló célkitűzésű Keresztény Szövetkezetek Központjának 344 tagszövetkezete is hozzájárult, előképét, előkészítését alkothatta az elképzelt szervezett társadalomnak.

A nemzetiségi kérdés

A nemzetiségi társadalmakat is erősen érintette az 1890 előtti modernizáció, s részben társadalmuk struktúrájának megváltozása, részben a magyar kormányok nemzetiségi politikai tevékenységet korlátozó gyakorlata következtében az 1890-es évek elején passzivitásban voltak, azaz nem vettek részt az országgyűlési választásokon, s így a képviselőház munkájában sem. Csak az évtized folyamán alakult ki egy új, radikális irányzat, amely a politikai akciók fölélesztéséhez és az országos politikában való részvétel követeléséhez, annak megkísérléséhez vezetett.A például a Replica- és a memorandum-perben is megnyilvánuló magyar intolerancia segítette a magyarországi nemzetiségek összefogására törekvő irányzatokat. 1892-től vannak jelei ezen együttműködésnek, s 1893 januárjában már közös politikai konferenciát tartottak a magyarországi román, szlovák és szerb nemzetiségi vezetők Bécsben, majd 1895. augusztus 10-én összeült a budapesti nemzetiségi kongresszus. Az itt részt vevő román, szlovák és szerb politikusok leszögezték, hogy a nemzetiségek Magyarország lakosságának többségét képezik, s ennek alapján elutasították az ezt figyelmen kívül hagyó magyar nemzetfelfogást. Követelték az adott országhatárok között az államszervezet átalakítását a nyelvhatárokon nyugvó önrendelkezés bevezetésével. Ennek keretében mind a közigazgatásban, mind a bíróságokon valamennyi együtt élő nép nyelvének használatát engedélyezni kell. Követelték az általános választójog bevezetését, igazságosabb választókerületi határokkal, valamint a nemzetiségi egyházak és iskolák önkormányzatának tiszteletben tartását és egy tárca nélküli nemzetiségügyi miniszter kinevezését.Bár a kongresszus magát egy hosszabb együttműködés első lépésének tekintette, a valóságban azonban tovább soha nem jutottak. Pár évig működött ugyan az itt választott tizenkét tagú bizottság, kiadtak tiltakozó felhívásokat, de érdemleges össznemzetiségi akciókra nem került sor.

Az 1890-es évek látványos konfliktusai

A magyarországi pártpolitikai életet megosztó látványos kérdésben, 1848 és 1867 vitájában a 19. század végén kettős tendenciát figyelhetünk meg. Egyrészt stabilizálódott az Ugron Gábor nevéhez fűződő, kevésbé intranzigens függetlenségi álláspont: Ugronék nem tartják negyvennyolcasságukkal összeegyeztethetetlennek egy jellegzetesen dualista intézményben, a delegációkban való részvételt, s lehetségesnek tartják a közös intézmények egy részének "nemzetiesítését".A másik, ezzel éppen ellentétes irányú jelenségre az Apponyi vezette Mérsékelt Ellenzéknek Nemzeti Párttá válása a legszembetűnőbb példa. Az 1867-es álláspont egyre több politikusnál veszít merev, ortodox jellegéből, s így a kiegyezés talaján állva követelheti a Nemzeti Párt a hadseregen belül a magyar jelleg fokozását, sőt éppen a kiegyezés továbbfejlesztésének koncepciójára építik fel követelésrendszerüket, nemcsak a hadseregre, hanem az Ausztriával való gazdasági kapcsolatra vonatkozóan is. Láthatóan megindul egy fejlődés mindkét irányból, mely a századforduló utáni kormányzati válság pillanatában majd összetalálkozik.Az évtized során több kimondottan közjogi "összecsapással" találkozhatunk a magyarországi politikai életben. Ilyen a budai Honvédemlék ügye, de a legélesebb közjogi összetűzéshez Kossuth temetésének kérdése vezetett. 1894-es halála igen nagy csapás a függetlenségi ellenzék számára, hiszen élete utolsó percéig ő volt az abszolút tekintély, autoritás megtestesítője, s ezáltal a biztonságé is. Talán nem minden függetlenségi politikus a politikai iránymutatót veszítette el benne, de valamennyien azt a függetlenségi álláspontot legitimáló etikai bázist, amely a kiegyezést következetesen elutasító magatartásából fakadt. A halálhír megérkezésekor, 1894 márciusának végén mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Kossuth Lajos a nemzet halottja, de az már kérdés, hogy a temetéssel kapcsolatosan milyen intézmény jelképezze a nemzetet. Kormányköltségen való eltemetése elképzelhetetlennek tűnt, sőt Ferenc József, kinek számára Kossuth haláláig az Antikrisztus maradt, a kormány tagjainak a temetéstől való távolmaradását kívánta. Természetesen a szabadelvű többségű képviselőház leszavazta mind Justh Gyula állami, mind Apponyi Albert képviselőházi temetésre vonatkozó javaslatát. Az uralkodó a társadalmi úton szervezett temetést pártolta volna. Wekerle miniszterelnöknek a kabinetirodához intézett levele, mely szerint amennyiben a kérdés társadalmi térre lesz utalva, elkerülhetetlen lesz, hogy a társadalmi úton történő adakozásban Őfelségének a végső esetre megadott engedélye alapján a kormány tagjai és magam is részt vegyek, mutatja ennek lehetetlenségét. Végül titkos kormánytámogatással Budapest rendezi a temetést, arra hivatkozva, hogy 1892 szeptembere óta Kossuth a főváros díszpolgára.Mindenki értette, hogy a katolikus templomok az éppen zajló egyházpolitikai vitában elfoglalt kossuthi álláspont miatt nem harangoznak; azt is tudomásul vette a közvélemény, hogy a kormány tagjai Ferenc József iránti lojalitásuk kifejezéseként távolmaradtak. Az csak keveseket érdekelt, hogy gróf Szécsen Antal lemondott akadémiai tagságáról, tiltakozásul az ellen, hogy a Magyar Tudományos Akadémia képviseltette magát a temetésen, de hogy a képviselőház elnöke, báró Bánffy Dezső, a Honvédemlék egyik felavatója vidékre utazott, hogy ne kelljen állást foglalnia részvételével vagy távolmaradásával, az megbocsájthatatlan maradt.

Bánffy Dezső időszaka

1895 januárjában hosszas tárgyalások után egy tulajdonképpeni új ember, báró Bánffy Dezső alakított kormányt. Bánffy gúnynevét - a "dobokai basa" - korábbi, Erdélyben folytatott erőszakos, nemzetiségellenes magatartásáért kapta. Miniszterelnökként ezt a gyakorlatot az egész politikai életre átvitte, s emiatt - nem éppen dicsérően - Magyarország főispánjának nevezték.Az uralkodó részletes utasítást dolgozott ki miniszterelnökének. A kapott irányelvek mindenek előtt és felett az 1867-es kiegyezés fenntartását hangsúlyozták, külön foglalkozva a hadsereg egységének, intézményeinek és nyelvének megváltoztathatatlanságával. Ferenc József természetesen ragaszkodott ahhoz is, hogy az 1893 elején elhatározott hadseregfejlesztést, mely 1894 és 1899 között hatvanmilliós kiadást jelentett, az új kormány fogadja el. A változtathatatlanságba beletartozott, hogy Bánffynak megtiltották, hogy az önálló magyar udvartartásra vonatkozó ígéreteket tegyen, mivel Wekerle az előző évek során gyakran operált e szimbolikus nemzeti-ellenzéki követelés kielégítésének lehetőségével. Végezetül az adott marsrutából egyértelműen kiderült, hogy Bánffynak meg kell szakítania minden együttműködést a Függetlenségi Párttal, és meg kell "semmisítenie" a Kossuth-kultusz minden megnyilvánulását.Jelezte az adott irat azokat a konkrét feladatokat is, melyeknek elvégzését az uralkodó elvárta az új kormánytól: be kell vezetni a már szentesített egyházpolitikai törvényeket, állami anyakönyvvezetést, polgári házasságot, de hangsúlyozottan az egyes felekezetek érdekeinek és érzelmeinek megsértése nélkül. A fennmaradó két egyházpolitikai törvényt, az izraelita vallás egyenjogúsításáról és a vallás szabad gyakorlatáról szólót kompromisszumosan kell rendezni, azaz nem szabad tovább élezni a katolikus egyházzal úgyis megromlott viszonyt. Szerepel még a nemzetiségi kérdés "anomáliáinak" kiküszöbölése az "igazságos" és "méltányos" kívánságok teljesítésével, konkrétan a nemzetiségi hivatalnokok számának növelése és az iskolai nyelvhasználat biztosítása. Különös figyelmet kell fordítania a kormánynak az egyre veszélyesebbé váló munkásmozgalomra, különösen az agrármozgalmakra. Kérte az uralkodó a kormánytól a közigazgatási reform kidolgozását és bevezetését, javasolta az egyesülési és gyülekezési jog akár rendeleti, akár törvényben való szabályozását, és felhívta a figyelmet a sajtó "megrendszabályozásának" szükségességére. Egészében a javaslat- vagy utasításrendszer lényege: közjogilag semmi sem változhat; az országon belül lehetőleg meg kell szüntetni a feszültségeket és az uralkodó számára elfogadhatatlan jelenségeket.A nemzetiségi megyéből jött új miniszterelnök - a számára legfontosabb kérdések megoldására - a miniszterelnökségen belül egy új szervet állított fel, a nemzetiségi és szocialista ügyosztályt. Ennek vezetője Jeszenszky Sándor lett, aki a Replika-per ügyésze volt, s egyben a kormány, kormánypárt választási előkészületeinek is a vezetőjévé vált. Az ügyosztály közvetlenül a kabinetelnök vezetése alatt működött, feladata az adott terület politikájának és intézkedéseinek centralizálása volt. A szakminisztériumoknak minden ilyen kérdésre vonatkozó ügyet intézkedés előtt fel kell terjeszteniük ide. A korábbi helyzethez képest a változás a nemzetiségi területen erősebb, mint a szocialista munkásmozgalomnál. Itt főleg az agrárszocialista akciók vonatkozásában eddig is összehangolt kormányzati lépésekkel találkozhattunk. A nemzetiségi területen ezen ügyosztály keretében történik meg a váltás: a rendszertelenül, csak kiugró esetekben akcióba lépő államgépezet helyébe nemzetiségellenes apparátus lép.Bánffy a korábbi liberális gyakorlatnak ellentmondóan politikai hangulatjelentéseket kér a főispánoktól és a törvényhatósági bizottságoktól. Ezek forrása járási és városi beszámolók sorozata. A főszolgabírók pedig a rendszeresen kért községi jelentéseket használják fel. Így közel másfél évig a kormányzat egészen a községi szintig ismeri az ország politikai hangulatát, képes a legkisebb neki nem tetsző eseményre is a rendőrség, csendőrség bevonásával reagálni. A helyi erőszakszervezetek lépései néha még a miniszterelnök valóban nem toleráns elképzeléseit is meghaladják. 1895 és 1896 folyamán több olyan ügy kerül a belügyminiszter elé, ahol a helyi hatóságok "túlbuzgóságáról" van szó: törvényes alap nélkül betiltanak gyűléseket, elkoboznak politikai röpiratokat.

A millennium

1896. január 1-jén a katolikus templomok harangzúgással és hálaadó istentisztelettel köszöntötték a honfoglalás ezredik évfordulóját, a millenniumot. Az év eseményeinek, ünnepségeinek, bemutatóinak és attrakcióinak bizonyítania kellett, mint Jókai írta, hogy a magyar nemzet rátalált önmagára. Szíve egyetért a fejével. Harcias erényeit megtartva, kifejtve, mégis a béke őrét látja benne a világ. Mivelhogy hazáját, koronáját híven és önként szolgálja, nem fél a rabszolgaságtól többé. A millenniumnak dokumentálnia kellett, hogy itt, Európa végvidékén egy erős, egységes nemzeti állam vetette meg a lábát. Egyforma súllyal szerepel itt az összekötő Európa és a különállást, egyediséget jelző végvidék. Egyszerre van jelen a múlt és jelen. A legfontosabb, a minden mást háttérbe szorító azonban az egység és a nemzet. Ekkor, a gazdasági konjunktúra csúcspontján úgy akarják bemutatni az ország tényleges teljesítményeit, hogy közben a múlt valamennyi "nagyságát", "értékét", sőt értékrendjét is a jelenbe transzponálják. Látszik: a millennium rendezői nem teljesen elégedettek eredményeikkel, s teljesítményeik nem fedhetik el az egyre inkább új feszültségekkel terhelt társadalom tényleges értékrendjét, nem kompenzálhatják az eredményekkel természetes velejáróként jelentkező problémákat.Mutatja mindezt a fényes millenáris kiállítás, amelyen nagyobb súlyt fektettek a "magyar múlt", mint a "magyar jelen" bemutatására. Az ünnepségsorozatra készült el a kontinens első földalatti vasútja, a várbeli Szent István-szobor, a Szépművészeti Múzeum, s természetesen a kiállítás történelmi részlege számára a múlt híres épületeinek részleteit ötvöző Vajdahunyad-vár. Ekkor határozták el a csak évtizedekkel később (1905-ben) elkészülő millenáris emlékmű felépítését és 400 új népiskola létesítését is. Az utóbbiak tervezett költségvetése ugyanakkor alacsonyabb volt, mint az emlékműé.A világ hónapokon át valóban Budapestre figyelt, az ünnepségek pompája, a szak- és reprezentatív kongresszusok sorozata csakugyan ide vonzotta a figyelmet. A jó megfigyelők azonban nem pusztán a fényt és az egység hirdetését, hanem az események fonákját is észrevették. Olvasták a nemzetiségi szervezetek tiltakozásait. Látták, hallották, hogy a nemzetiségiek közül sokan nem csatlakoztak az ünnepi kivilágításokhoz, a nemzetiségi törvényhatósági tagok nem vettek részt a millenáris közgyűléseken és díszebédeken. Nemcsak a nemzetiségiek részéről találkozhatunk a millenniumi ideológiának ellentmondó hangokkal. A Szociáldemokrata Párt is mindent megtett, hogy az egység, a kiegyensúlyozottság hamis képzete ne váljon uralkodóvá a munkásosztály soraiban.

A Bánffy-rendszer

Bánffy a millenáris hangulat ellenére vaskézzel vitte véghez az uralkodói utasításokat. A millenáris év végén megrendezte a sokak szerint a legtöbb erőszakot és visszaélést hozó országgyűlési választásokat. Ha pusztán a választási eredményeket nézzük, akkor egyértelmű, hogy a miniszterelnök erőfeszítései nem vesztek kárba: a Szabadelvű Párt 290 mandátumot, a szavazatok 70 százalékát szerezte meg. A kabinetfő mégis elégedetlen volt, bár pártja 47-tel növelte mandátumainak számát.A lehengerlő választási győzelem nem erősítette, hanem gyengítette a kormány képviselőházi pozícióit. A választásoknál alkalmazott, ez idáig soha nem látott, a valóságban ilyen méretekben, ilyen szervezettséggel soha nem alkalmazott módszerek elementáris Bánffy-ellenes gyűlöletet váltottak ki. Az eddig különálló, részben ellenséges, eltérő programú ellenzéki pártokat ideiglenesen összefogta a kormányelnökkel szembeni elutasítás. Az erőszakos választás elleni tiltakozásban és a miniszterelnök-buktatás iránti vágyban találkozik a liberális Kossuth Párt a konzervatív Nemzeti Párttal, a '48-as Ugron Párt a szigorúan '67-es Néppárttal. Az ellenzéki pártok támadásukat már 1896 végén, a válaszfelirati javaslatok megfogalmazásakor megkezdték, s a következő években is minden lehetőséget megragadtak, hogy együtt vagy külön-külön támadást intézzenek a kormányfő ellen. Bánffy számára a legfontosabb a nemzetiségi kérdés volt. A kormányzat lépései - a korábbi szabadelvű nemzetiségpolitikai lépésekkel ellentétben - offenzívak. Most nem a nemzetiségi mozgalmak megerősödésére reagálnak. Az alapvető célkitűzés, hogy az országnak magyarrá kell válnia.Az uralkodói irányelveknek megfelelően megerősödött a szocialista mozgalmakkal szembeni fellépés is. Városi és vidéki munkásgyűléseket tiltottak be sorozatban, mint 1897. január 17-én a fővárosi munkanélküli szabómunkások összejövetelét. Egyre gyakoribb - és már nemcsak vidéken - a karhatalmi egységek fegyverhasználata, ha egy szocialista gyűlés feloszlatása nem megy másképp, azonnal eldördül a sortűz. A munkásszervezeteket sorozatosan betiltják, a még fennállókat állandó házkutatásokkal zavarják, sajtótermékeiket elkobozzák: az 1897. június 26-i házkutatás során a Népszava könyvkereskedésében például 9000 politikai tartalmú füzetet és röplapot foglalt le a rendőrség. Magára a munkásmozgalomra a "Bánffy-terror" kettős hatással volt. Az ipari mozgalomban, főleg annak vezetésében egy időre a mérsékelt szárny került túlsúlyba: úgy vélték, hogy a kevésbé radikális akciókkal mérsékelni tudják a kormány elnyomó intézkedéseit is.A hatalom megpróbálta egyrészt állami sztrájktörő telepek létesítésével eleve kilátástalanná tenni a mezőgazdasági munkások bér- és munkakörülményeinek javítására vonatkozó követeléseit, másrészt törvényben szabályozni a mezőgazdasági munkások és a munkaadók közötti jogviszonyt.Az 1898. évi II. törvénycikk, melyet korabeli kritikusai csak rabszolgatörvénynek neveztek, kimondta, hogy a mezőgazdasági munkásokat (a cselédek kivételével) munkásigazolvánnyal kell ellátni. A munkások szabadon köthetnek szerződést a munkaadókkal - ez a polgárosodás felé mutató lépés -, de nincs joguk a szerződést egyoldalúan felbontani vagy megszakítani. Nincs joguk sztrájkolni sem. Amennyiben egy munkás a munkaadó engedélye nélkül elhagyja a munkáját, vagy a munkaadó véleménye szerint szándékosan rosszul végzi feladatát, vele szemben karhatalmat lehet igénybe venni. A mezőgazdasági sztrájk szervezőire pedig másfél hónapos börtön és súlyos pénzbüntetés várt. A munkások szabadságjogait messzemenőkig korlátozó törvény, amelyet másfél évvel később kiterjesztettek a kubikosokra is, a szerződéskötés szabályainak szigorú megszabásával biztosította a korábbi kirívóan előnytelen, sokszor uzsoraformát is tartalmazó munkaadó-munkás viszony korlátozását.Bánffy nem akarta élezni az ellenzékkel való amúgy is túlfeszített viszonyát. Míg a "terepen" kemény kézzel politizált, addig a képviselőházban, a hasonszőrűek között a kiegyezés taktikáját alkalmazta. A kiegyenlítődés vagy "kiengesztelés" érdekében egy sor olyan javaslattal lépett elő, amelyek látszólag az ellenzéki követeléseknek tett engedmények voltak.Mindenekelőtt a Nemzeti Párt és az Ugron Párt irányába tett gesztusnak tekinthetjük a honvédtisztképzés 1897-es szabályozását, mely a Ludovikát katonai akadémia rangjára emelte: ezáltal lehetővé vált, hogy az itt végzett tisztek közvetlenül a közös hadseregbe kerüljenek. Kétértelmű gesztus volt 1848 emlékének 1898-as törvénybe iktatása. Kompromisszumos módon nem a "nemzeti ünnepet", március 15-ét, hanem az 1848-as törvények szentesítésének napját, április 11-ét tették meg ünneppé, így az emlékezésnek az uralkodóhoz való kötése jobban összefért az örökös tartományokban ugyanekkor ünnepelt ötvenéves császári jubileummal.Nemcsak az úgynevezett "nemzeti" követeléseknek próbált Bánffy elébe menni. Kormányzatának egyik legfontosabb, s mint kiderült, általa megoldhatatlan problémája a gazdasági kiegyezés újabb tíz évre való megkötése volt. Az osztrák kormánnyal folytatott tárgyalásokon egyértelműen a magyar agráriusok álláspontját képviselte. Már 1896-ban, a Badenivel folytatott megbeszéléseken sikerült megegyezniük az agrárvámok felemelésében, de a kiegyezés végleges tető alá hozása a kvóta-vita s az osztrák miniszterelnök Reichsrat-beli problémái miatt nem következhetett be.1898-ban újabb kormánymegegyezés jött létre Bánffy és Lajtán túli partnere, Franz Thun von Hohenstein gróf között. Ez is tartalmazta az agrárvámok felemelését, sőt az őrlési forgalom megszüntetését is: régi agrárius követelés volt, hogy ne lehessen az ország területére vámmentesen behozni olyan gabonát, amelyet őrlés után exportálnak, azaz ne teremtsenek konkurenciát a magyar búzatermelésnek és lisztkivitelnek. Tartalmazta a megállapodás azt a Magyarország számára előnyös előírást is, hogy ezentúl a fogyasztási adót nem a termelő, hanem a fogyasztó országnak utalják át. Az Osztrák-Magyar Bank vezetésében is áttértek az eddigi dualista rendszerről a paritásra, mely nagy előrelépés volt, ha nem is az önálló magyar bank függetlenségi, de a magyar jelleg fokozottabb kimutatását követelő nemzeti párti elképzelés irányában. A kiegyezést alapvetően nem a még tisztázatlan kérdések: kvóta, a gazdasági kiegyezések és külkereskedelmi szerződések határidejének összehangolása, hanem az ausztriai obstrukció miatt nem lehetett véglegesen megkötni, ezért a két kormány megegyezett, hogy az eddigi kiegyezést 1903 végéig, a külkereskedelmi szerződések lejártának határidejéig meghosszabbítják. A megegyezés záradéka kimondta, hogy ha 1903-ig sem sikerül az új kiegyezés megkötése, akkor a gazdasági közösség továbbra is fennmarad.Ez az általában "ischli klauzúrának" nevezett pont megpecsételte Bánffy sorsát. A záradék ellentmondott a kiegyezési törvény azon pontjának, mely szerint a gazdasági közösséget tízévenként meg kell újítani. Ezen az alapon megindult a kormány ellen az obstrukció, melyben a régi sérelmek mellett Bánffy merkantil gazdaságpolitikája is szerepet játszott. A miniszterelnök ugyanis, míg a kiegyezési tárgyalások során néhány agrárius követelésnek teret adott, előkészítette az újabb ipartámogató törvényt, hiszen az 1890-es 1899-ben lejárt. A már csak Bánffy bukása után szentesített törvény minden előzményénél erősebben járult hozzá a magyar ipar struktúrájának átalakításához. Évente átlagosan 2,3 millió koronát fordítottak ipari üzemek segélyezésére és 2,4 milliót az ipari szakoktatásra. A kedvezményeket élvező új gyárak 23 százaléka textilipari, 19 százaléka vas- és gépipari, 17 százaléka vegyipari volt, az ipartámogatásokban korábban jellemző mezőgazdasági szeszfőzdék a támogatott üzemeknek már csak 14 százalékát tették ki.

A gazdasági kiegyezés megkötésének meghiúsulása s a réginek meghosszabbítása miatt az ellenzék a korábbinál is erősebben kritizálta a kormányelnököt, akinek pártja is megbomlott: ifjabb Andrássy Gyula vezetésével egy úgynevezett disszidens csoport kilépett, amikor támogatta az ellenzéki obstrukciót "kikerülni" akaró úgynevezett Lex Tiszát. Mindezek következtében 1899. január 1-jével bekövetkezett a dualizmus történetében még sohasem tapasztalt exlex, azaz költségvetés nélküli állapot. Ez végül lemondásra kényszeríti a miniszterelnököt.

Ausztria a századfordulón

A 19. század utolsó évtizedében a Monarchia Lajtán túli területein megszűnt a liberális-konzervatív politikai váltógazdálkodás lehetősége. Ennek meghatározó oka az volt, hogy a terület társadalmi szerkezetének átalakulása, a polgári fejlődés kibontakozása következtében túlsúlyra kerültek az antiliberális erők. Az eddigi ókonzervatívok mellé a liberalizmussal újkonzervatív és demokratikus alapról szembeszegülő csoportok zárkóztak fel. Az eddigi liberális-konzervatív ellentétek helyét az antiliberalizmuson belüli nemzeti feszültségek vették át. A törés a cseh pártoknál következett be: A kilencvenes években megerősödtek az ócsehekkel szemben az ifjúcsehek, akik már nem hajlandóak a taaffei klerikális konzervatív blokkal együtt politizálni. Az uralkodó pártcsoport szláv támogatóinak súlya a Monarchia másik legdinamikusabban fejlődő területén, Szlovéniában is megbomlott. Lezajlik az osztrák németség politikai irányváltása is. A birodalmi liberalizmus helyét az antiliberális német nemzeti mozgalom veszi át, melynek mindkét szárnya egyre szélesebb tömegtámogatásra tesz szert. Mind a Georg von Schönerer nevével fémjelezhető párt, amely Ausztriának a Német Birodalomba való betagozódását tűzte ki célul, mind a később a Deutschnationale Partei-ből Deutsche Volkspartei-jé váló csoport, mely csak a Vilmos-féle Németországgal való kapcsolat szorosabbá fűzését hirdette, egyaránt a "zsidó" tőke és a nemzetiségek visszaszorítását tűzte zászlajára.Megjelentek az ausztriai politikai életben a nem nemzeti programokra építő, de a nemzeti kérdést is programjuk gerincébe állító tömegmozgalmak is. A keresztényszocialisták bázisukat a bécsi kispolgárságban és az alpesi tartományok parasztságában találták meg. Alapvető célkitűzésük a katolikus szociális tanítások szellemében fogant hivatásrendi állam létrehozása; konkrét követelésük: egy a kapitalizmust korlátozó gazdasági és szociálpolitikai rendszer. A kapitalizmus és a tőke náluk is azonosult a "zsidó" kapitalizmussal és a "zsidó" tőkével. Nem akarták a Monarchiát Németországba beolvasztani, sőt annak nem katolikus volta miatt nem túlzottan szimpatizálnak e világbirodalommá dinamizálódó országgal. A dualizmus is elfogadhatatlan számukra: egy az osztrák-német hegemóniát érvényesítő centralizált birodalmat szeretnének létrehozni, így szemben álltak az ilyen hegemóniát támadó szláv törekvésekkel. A keresztényszocialista mozgalom nemzeti ellenségképként azonban nem a szlávokat, hanem a "judeomagyarokat" állította a középpontba, s a Monarchia dualista szerkezete ellen szónokolt. A német nemzetiek és a keresztényszocialisták "magyargyűlöletének" okai a magyarországi politikai élet alapvetően liberális volta és a dualizmus erősítésére vagy hatalmi egyensúlyának a Lajtán inneni irányba való eltolására irányuló magyar törekvések voltak. A keresztényszocialista mozgalom megerősödése is jelzi, hogy Ausztriában is véget értek a boldog békeidők. 1895. május végén a bécsi községtanácsi választásokon ők szerzik meg a mandátumok 52 százalékát. Lueger a keresztényszocialisták vezére, 1896 tavaszán alpolgármester, egy évvel később polgármester lesz.A másik nem nemzeti indíttatású tömegmozgalom, a Szociáldemokrata Párt is érezte a kilencvenes évek nemzeti kihívásait: az egységes szerkezetű pártból kiváltak és önállóan szervezkedtek a nemzeti csoportok. Erre a kihívásra válaszként jelent meg a párt 1899-es brünni kongresszusán az az elképzelés, mely Ausztriát demokratikus alapon álló soknemzetiségű államszövetséggé akarta átalakítani, mely a tartományi rendszer helyébe nemzetileg homogén önkormányzatú egységeket kívánt helyezni. E program nem vált általánosan elfogadottá, az ausztriai munkásmozgalomban az elkövetkező években felváltva keletkeztek internacionalista és nemzeti állásfoglalások.Taaffe kormányfőnek a cseh válság kezelésére 1893 októberében előterjesztett választójogi tervezete több mint kétszeresére emelte volna a választásra jogosultak számát. Mivel az elképzelést a konzervatívok, a még meglevő osztrák-német liberálisok, de maga a császár is elutasította, Eduard Taaffe gróf tizennégy évi miniszterelnökség után 1893. november 11-én lemondott, s ezáltal ugyanúgy, mint Magyarországon Tisza Kálmán bukásával, az örökös tartományokban is lezárult egy korszak.A Taaffét követő miniszterelnökök is kísérleteztek a politikai társadalom látszólagos vagy tényleges kiszélesítésével. Kasimir Badeni 1895 októberében készítette el törvényjavaslatát. Ő is a kuriális rendszert egészítette ki. Az ő ötödik kúriájában minden huszonnégy éven felüli, fél éve egy helyben lakó osztrák állampolgár szavazhatna. A tervet támogatták a keresztényszocialisták és a német nemzetiek, túl szűkmarkúnak és túl nagylelkűnek tartották az ifjúcsehek és a szociáldemokraták, s hatalmukra veszélyesnek a német és lengyel konzervatívok, ennek ellenére 1896 májusában a Reichsrat 234:19 arányban elfogadta. A szavazás azt mutatná, hogy a képviselőházban helyreállt a nyugalom, a kormány megnyugtató többséggel rendelkezik. A következő évek azonban azt bizonyítják: a politikai válság a választójogi reformmal nem oldódott meg.Badeni kísérletet tett a csehekkel való megegyezésre, nyelvrendelete kimondja, hogy minden csehországi hivatalnoknak egyaránt kell tudnia németül és csehül. Ez a németek számára hozott változást, nekik kellett három éven belül megtanulniuk csehül, mivel a csehek már tudtak németül. A német pártok tiltakoztak, obstruáltak a birodalmi gyűlésben. A Reichsrat munkaképtelenné vált, ezért a kormány 1897. november 25-én puccsszerűen új házszabályokat fogadott el. Ennek alapján másnap rendőrök szállták meg a képviselőházat. Az erős kéz ilyetén alkalmazása csak növelte a kormányellenes felháborodást, s Badeni november 30-án lemondásra kényszerült. Távozása nem jelentette a politikai válság lezárulását. A következő két év során öt új kormány alakult, melyből az első négy valóban tiszavirág-életűnek bizonyult. A krízis megoldására valóságos remény először 1900 januárjában merül fel, mikor Ferenc József új, erős embert talált a miniszterelnöki posztra Ernest von Koerber személyében.

A Széll-korszak

Bánffy Dezsőt Széll Kálmán követi a miniszterelnöki poszton, aki programjának gerincébe a Bánffy-"bűnök" visszautasítását tette, minden eszközzel kiutat keresve az exlex helyzetből. Akciója sikeres volt: a disszidensek visszatérnek a kormánypártba, sőt március 2-án létrejön a Nemzeti Párt és a Szabadelvű Párt fúziója is. Látható: az érzelmek pusztán a volt miniszterelnök ellen irányultak, hiszen Széll kormányában csak három lényeges ponton történt változás. Formailag semmi sem változott, sőt a Nemzeti Párt éppen a gyűlölt Bánffy alatt a tisztképzésről hozott törvényre hivatkozva jelenti ki, hogy az ellentétek közte és a kormánypárt között megszűntek, a fúziónak nincs akadálya.Az egyesüléssel a Szabadelvű Párt óriásira növekedett, 320 mandátumával a képviselőházi helyek több mint háromnegyedét birtokolta. Ugyanakkor megváltozott a párt arculata: többé-kevésbé zárt kört képeznek benne a volt nemzeti pártiak. Ugyanilyen frakciónak tekintették a kortársak a volt disszidenseket, a "kaszinópártot", az Andrássyak csoportját, s végül külön tömböt alkottak az úgynevezett ó-szabadelvűek, a Tiszáék csoportja, melynek ekkor már egyértelműen nem az agg generális, Tisza Kálmán, hanem fia, Tisza István gróf volt a vezére. Bánffy személyes hívei nagyrészt ehhez a csoporthoz csatlakoztak.A párton belüli ellentétek két kérdés körül jelentkeztek. A hagyományos szabadelvűséggel szemben megerősödött a pártban mindig is jelen levő agrárizmus s a dualizmus ortodox felfogásával szemben annak bizonyos megváltoztatásáért, magyar jellegének kidomborításáért síkraszálló álláspont.A kezdeti lépések egyértelműen Széll sikerét hozzák: meghosszabbította a gazdasági kiegyezés határidejét azzal az egyszerű formulával, hogy mivel az előző kiegyezés lejártáig nem jött létre új vám- és kereskedelmi szövetség, az önálló vámterület jogállapota állott elő, mely természetesen a vámközösség realitásán nem változtatott, de a függetlenségi fülekben jól hangzott. Ilyen támogatással megteheti, hogy engedve az osztrák követeléseknek elfogadja a kvóta 3 százalékos, 31,4-ről 34,4 százalékra való emelését, ami Bánffynak soha nem sikerült volna. Az ilyen kiegyensúlyozó, egyezkedő lépések következtében kapja Széll a "Magyarország vezérigazgatója" megtisztelő, de ugyanakkor ironikus címet.A kiegyensúlyozásnak, az egyezkedésnek és egyeztetésnek része, hogy az új miniszterelnök megpróbálta az agráriusokat egyértelműen a kormánypárt, mindenekelőtt maga mögé állítani. Ennek része az összeférhetetlenségről szóló jogszabály. A kormánypárton belül mindenekelőtt a két Tisza, Kálmán és István küzdött a paragrafus ellen. István, hogy a vitában ne tekintsék érintettnek, lemond összes olyan pozíciójáról, amellyel esetleg összeférhetetlenné válna. Hiába léptek azonban fel a párt 1901. május 11-i értekezletén a javaslat ellen, a párt többsége nem értett velük egyet.A Szabadelvű Párton belüli konzervativizmus megerősödésének egyértelmű jele, hogy 1901. február 26-án agrárius határozat született annak érdekében, hogy a fennálló keretek megbontása nélkül agitációt kezdjenek az agráreszmék terjesztésére. Augusztus elején készült el a program: a Magyar Gazdaszövetség vezetőjének, a korábban nemzeti párti gróf Károlyi Sándornak úgynevezett gönczi levele a kormánypárton belüli elvbarátai számára. Ennek leglényegesebb pontjai az agrár vámvédelem, a gabona határidős üzletének eltörlése, a szövetkezeti mozgalom támogatása. Az antiszemita kitételeket is tartalmazó felhívás követelte az adómentes létminimum meghatározását és bevezetését is.A konzervativizmus más területen is aktivizálódik. 1901 márciusában megindul a budapesti egyetemen az úgynevezett kereszt mozgalom, amelynek tagjai követelik, hogy az előadótermekben a feszület mindenütt ott legyen a falon. Pikler Gyula és Somló Bódog egyetemi tanárokat azzal vádolják egyes hallgatói, hogy nemzetellenes tanokat hirdetnek, vallásellenes és hazafiatlan szemlélettel tanítanak. Wlassics Gyula, a kultuszminiszter - a tanszabadságra hivatkozva - mindkét esetben megvédi a megtámadott tanárokat, akik a század elején megindult polgári radikális mozgalom tagjai, de nyilvánvaló: a támadások sokasodása jelzi, hogy a társadalomban és a politikai életben még mindig hegemón liberalizmus egyre inkább veszélybe került.Bár mindkét országrészben komoly politikai erők ellenezték, Széllnek 1902. december 31-én mégis sikerült megkötnie Koerber osztrák miniszterelnökkel a gazdasági kiegyezést.1902 végén, 1903 elején Széll úgy vélte, hogy viszonylagos nyugalmi helyzetében a képviselőházban előterjesztheti egyrészt a katonai körök részéről régóta követelt hadsereg-fejlesztési törvényjavaslatot, másrészt az udvari költségvetés (a civillista) felemelésének javaslatát. Ez a két javaslat kiválóan alkalmas volt a csend megszüntetésére, az ellenzéki pártok összehangolt kormányellenes támadására. Az ellenzék érvrendszerének középpontjában az állt, hogy mind a katonai javaslat, mind az udvari költségvetés felemelése Bécset erősíti, s emiatt el kell vetni azokat. A kormánypárton belül is kifogásolták Fejérváry Géza honvédelmi miniszter előterjesztését, ezért módosítani kellett azt. Az adott pillanat pikantériája, hogy a katonai javaslatokat nem pusztán a magyar parlament ellenzéki pártjai akarták megakadályozni, hanem az ausztriai ellenzéki csoportok is elvetik azt költségkihatásai miatt.A véderőjavaslat vitája során, az ekkor a képviselőház elnöki posztját betöltő Apponyi Albert tulajdonképpen az ellenzéki álláspontot támogatóan, de legalábbis erősítően azt kérte a Szabadelvű Párt vezetőségétől, hogy a katonai javaslatok elfogadásának ellentételezéseként követelje a hadsereg magyar jellegének hangsúlyozását, aminek a zászló, címer használatában, a szolgálati szabályzat megváltoztatásában és a hadseregen belüli magyar nyelvhasználat elterjesztésében kell megnyilvánulnia. A függetlenségiek ehhez még a magyar alkotmányra teendő esküt és magyar katonai iskolák felállítását is igényelték. Ez a kettős program lett azután az alapja 1906 áprilisáig (az ellenzéki koalíció kormányra kerüléséig) az elkövetkező évek katonai követelésrendszerének.Az ellenzék újra obstruált, s olyan "sikeresen", hogy az ország május 1-jével költségvetés nélküli állapotba került, s ez Széll Kálmán miniszterelnök bukását jelenti. Megindul a kormánypárt bomlása is.Éppen ezen bomlás következtében nem tudott kormányt alakítani gróf Tisza István, akiről köztudott, hogy az obstrukcióval való kemény leszámolás híve volt. Így gróf Khuen-Héderváry Károly lett a miniszterelnök, aki megállapodást kötött Kossuth Ferenccel, mely szerint a kormány visszavonja az újoncjavaslatot, a függetlenségiek pedig felhagynak az obstrukcióval.A függetlenségi ellenzék nem tartotta be a Kossuth által kötött megállapodást, folytatta az obstrukciót a katonai követelések keresztülviteléért. Kossuth le is mondott pártelnöki posztjáról. A szituációt csak élezte, hogy kiderült: gróf Szapáry László fiumei kormányzó meg akart vesztegetni egy függetlenségi képviselőt, hogy az hagyjon fel az obstrukcióval. A kormány lemondott, ügyvivőként azonban a helyén maradt, tábora megbomlott: a Szabadelvű Párt egy sor vidéki szervezete az ellenzéki nemzeti-katonai követelésekkel egyetértő határozatot fogadott el.Az egyre hisztérikusabb nemzeti (és mindenekelőtt a hadsereghez kapcsolódó) hangulatot, ha lehet, még fokozta Ferenc Józsefnek a chlopyi hadgyakorlat után kiadott hadparancsa. Közös és egységes maradjon hadseregem, mint amilyen most is; erős hatalom, hogy megvédhesse az Osztrák-Magyar Monarchiát minden ellenséggel szemben. Esküjéhez híven ... áthatva az egyetértés szellemétől, amely minden nemzeti sajátosságot tisztel, minden ellentétet megold és mindenik néptörzsnek különleges előnyeit a nagy egész javára fordítja. A hadparancs, de leginkább az, hogy a magyarokat az egyik néptörzsként említik, még a legortodoxabb kiegyezéspártiakat is megdöbbentette, annak ellenére, hogy az uralkodó pár nappal később egy újabb, a magyar miniszterelnökhöz intézett kéziratban enyhítette annak merevségét. Egyértelmű azonban: a hadsereg egységének kérdésében nem ismert kompromisszumot.Éppen a belső csoportok ellentétei miatt sikertelenül próbálkozott a Szabadelvű Párt, hogy olyan katonai követeléscsomagot állítson össze, amely a császár számára is elfogadható. Az uralkodó végül mégis a kemény kéz emberét, Tisza Istvánt nevezte ki miniszterelnökké.Tisza képviselőházi taktikájának lényege az összecsapás kiprovokálása és nem elkerülése volt. Ezért azonnal elővette a hadsereg-fejlesztési javaslatot, amire az ellenzék a várt obstrukcióval reagált. Ekkor meghosszabbította egy órával a képviselőházi üléseket, majd a kormánypártban elfogadtatta a párhuzamos (azaz délelőtt és délután is tartott) ülésrendet. Tiltakozásul Apponyiék kiléptek. A törés nem a liberális-konzervatív vonal mellett történt: több tekintélyes agrárius politikus a kormánypárt tagja maradt. Ennek ellenére az Apponyi-féle külön szervezkedéssel és Bánffy Dezső Új Pártjának 1903. november végi megalakításával egyre több lehetőség nyílt arra, hogy a kormánypolitikával elégedetlen kiegyezéspárti képviselők új politikai otthonra találjanak.A párhuzamos ülések, az ellenük alkalmazott technikai obstrukció ellenére, részleges sikerrel jártak. 1904 januárjának közepére a képviselőház többsége már elfogadta a véderő-provizóriumot, és megkezdte az újoncjutalék tárgyalását. Tisza újabb, még szigorúbb házszabályokat terjesztetett elő 1904. március 5-én. Ezt újfent technikai obstrukció fogadta, de öt nap múlva felállt Thaly Kálmán, a Függetlenségi Pártnak huszonhat éve oszlopos tagja, s békét kínált: felhagynak az obstrukcióval, átengedik az újonctörvényt, ha Tisza visszavonja házszabály-revíziós javaslatát.

Új pártok a válság idején

1904 nyarára a magyarországi politikai színkép jelentős módon átalakult: újjáéledtek régi pártok, és teljesen új szervezetek, irányzatok tűntek fel. 1904. június 12-én annak a csoportnak a többsége, mely Apponyi Alberttal a kormánypártból előző év novemberében kivált, újjáalakította a Nemzeti Pártot, s ezáltal újra működött egy olyan köztes párt, mely egyik vagy másik közjogi táborhoz csatlakozva enyhíthette a váltógazdaság hiánya miatt merev pártrendszer feszültségeit.Az 1899 eleje óta a politikai életen kívülre szorult Bánffy Dezső 1903 júniusában adott ki pártprogramot, s novemberben Új Párt néven meg is alakította szervezetét. A párt 1867-es alapon állva követelte a hadsereg nemzeti jellegének hangsúlyozását, önálló vámterület létrehozását, kísérletet tett az Apponyi-féle program nem agrárius, hanem merkantilista, liberális megfogalmazására. A magyar birodalmi gondolatot középpontba állító új szervezet olyan neves politikusokat vonzott magához, mint Eötvös Károly vagy Apáthy István, a kolozsvári egyetem híres természettudósa. Bánffyék a magyar nemzeti jelleg hangsúlyosabbá válását követelték: kifelé a közös intézmények részleges magyarítását, befelé pedig például a magyar nyelv ismeretének terjesztését. Bánffy közjogi programja változott, nemzetiségi koncepciója nem.1900 augusztusában országos párttá vált az 1894 novemberében alakult Községi Demokrata Párt Vázsonyi Vilmos vezetésével. A Függetlenségi Párt színeiben indult politikus már korábban is a "tiszta nemzeti liberalizmust", az agrárius és a klerikális irányzatokkal való szembeszegülés jelszavát írta zászlajára. A Polgári Demokrata Párt programjában az általános választójogot, a virilizmus eltörlését, a monopóliumok, kartellek és hitbizományok megszüntetésének követelését fogalmazta meg. Az alapvetően városi polgárokból szerveződő párt a progresszív függetlenségi hagyományok folytatójának is tekintette magát: követelte az önálló vámterület megteremtését. Azonban éppen a szűk társadalmi bázisa miatt a Demokrata Párt nem tudott komolyan gyökeret verni a képviselőházban: 1901-ben csak vezetője jutott mandátumhoz.Nem pártszerű, de politizáló szervezetek is létrejöttek. 1902 májusában alakult meg a GYOSZ, a Gyáriparosok Országos Szövetsége, Chorin Ferenc elnökletével. Ő 1871 óta volt képviselő. A Balközéptől kezdve a Független Szabadelvűeken és a Mérsékelt Ellenzéken keresztül egy sor politikai csoportot végigjárt. Az utolsó évtizedben a Szabadelvű Párt tagja volt, míg az összeférhetetlenségi törvény következtében nem kényszerült a parlamenti politika elhagyására. 1904 májusában alakult meg a másik, az újkonzervatív irányzattal szembeszegülni akaró pressure group, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés. Ennek élére Sándor Pál került, aki 1901 óta szabadelvű programmal képviselte az egyik budapesti választókerületet.Ugyancsak az újkonzervativizmussal harcot felvenni akaró erők tömörülésének eredménye az 1901 januárjában megalakult Társadalomtudományi Társaság. Ez a Huszadik Század című folyóiratán keresztül tett kísérletet, Vázsonyiékhoz hasonlóan a liberalizmusnak a demokráciával ötvözött megújítására. Ellentétben a polgári demokratákkal ez a polgári radikális néven ismertté vált csoport nem politikai szervezetet, hanem szellemi, értelmiségi kört hozott létre, amely politikai hatását csak közvetetten, írásain s tagjainak a korszak egyes mozgalmain, például a választójogi mozgalmon belüli tevékenységén keresztül fejtette ki.

Munkásmozgalom a századfordulón

A századforduló után megerősödött a magyarországi munkásmozgalom is. Megújulásában a szakszervezeti mozgalom megélénkülése játszotta a meghatározó szerepet. A szakegyleti mozgalom rohamos fejlődését mutatja, hogy míg 1901 végén még csak 9999 tagot tartottak nyilván, addig 1904 végén már 53 169-et, s 1906 végére a szakszervezeti tagok száma 129 332-re szökött. Eközben hatalmas országos szervezetek alakultak, mint az 1902 júniusában létrejött Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége vagy az 1903 januárjában megszervezett Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetsége, a MÉMOSZ.Az MSZDP 1903 áprilisában tartott X. kongresszusán átdolgozta pártprogramját, és új szervezeti szabályzatot fogadott el. A program radikális, kimondta, hogy a kizsákmányolás, elnyomás megszüntetésének egyedüli módja a termelőeszközök társadalmi tulajdona, ehhez, azaz a munkásosztály felszabadításához csak a munkásosztály harcán keresztül lehet eljutni.A program konkrét követelései között az általános, titkos, egyenlő választójog mellett szerepelt a főrendiház eltörlése, a nemzetiségek egyenjogúsítása, az egyesülési és gyülekezési szabadság, az állandó hadsereg megszüntetése. A gazdasági célkitűzések között a nyolcórás munkanap, a biztosításnak a mezőgazdasági munkásokra való kiterjesztése mellett a progresszív adórendszer megteremtése és a kötött birtok megszüntetése is megjelent. A szociáldemokraták síkraszálltak az egyházi birtok köztulajdonba vételéért, s hogy ezeket a földeket az állami, megyei és községi birtokokkal együtt munkásszövetkezeteknek adják bérbe. Szerepelt még az Ausztriától való teljes gazdasági különválás és a magyar ipar fejlődésének támogatása.A mozgalom hármas felépítésű volt. Létezett a párt mint politikai mozgalom, legálisan a maga kongresszusaival s lapjával: a Népszavával, mely 1905 áprilisában napilap lett. A Szociáldemokrata Párt a magyarországi egyleti szabályozás alapján nem rendelkezhetett fiókszervezetekkel, tehát alapvető tömegszervező, mozgósító munkáját nem tölthette be. Léteztek a szakszervezetek az érdekvédelmi munka elvégzésére, ezek viszont, ugyancsak az egyesülési jog szerint, nem foglalkozhattak sem politikával, sem gazdasági akciók, sztrájkok szervezésével. A szakszervezeti tagok egyben párttagok is voltak. A szabadszervezet volt az összekötő kapocs. Ez gyakorlatilag a szakszervezeti mozgalommal volt azonos, az üzemek élén álló bizalmiak fogták össze. Ez a harmadik szervezettípus, amely a mozgalom politikai és gazdasági céljaira pénzt gyűjtött, sztrájkot szervezett, csak de facto létezett, de jure nem. Nem volt alávetve az egyleti szabályozásnak, s mégsem tekinthetjük illegálisnak, hiszen létezéséről mindenki tudott: a párt- és szakszervezeti sajtó rendszeresen beszámolt a bizalmi testületek működéséről. A kormányzat tűrte ezt a szervezeti hármasságot.A kormányzat az ipari mozgalmat csak korlátozni, nem pedig megsemmisíteni akarta, s ezért maga is fellépett néha a helyi hatóságok túl keménynek tekintett munkásmozgalom-ellenes akcióival szemben. Attól tartottak, hogy a jól szervezett mozgalom olyan cselekvésformákhoz folyamodik, mely ezt már közbiztonsági problémává teszi. Ha felmerült ennek a veszélye, akkor a kormány nem riadt vissza a legkeményebb eszközök alkalmazásától sem.Az agrármozgalom részben külön utakon haladt. A mezőgazdasági munkások egy részét a Várkonyi-féle Független Szocialista Párt, majd az ezzel egyesülő Áchim L. András-féle Magyarországi Független Parasztpárt, valamint az MSZDP-ből 1900-ban kizárt és Újjászervezett Szociáldemokrata Párt néven erősen nemzeti jelszavakat hangoztató Mezőfi-féle mozgalom szervezte. Az MSZDP-n belüli szocialista földmunkásszervezeteket, részben az előző mozgalmakkal szemben, az 1906 januárjában létrehozott Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége fogta össze, melynek 1906 végére már 20 000 tagja volt.Az agrármozgalmaknál a kormányzat nem korlátozta akcióit. 1904 márciusában belügyminiszteri rendelet jelent meg a szocialista agitáció megakadályozására. Itt nemcsak hogy megvédik, de szervezik a sztrájktörőket; a földművelésügyi miniszter 1905 májusában elrendeli, hogy a várt (és bekövetkezett) aratósztrájkra tekintettel hétezer tartalék kaszást vegyenek fel.

A Szabadelvű Párt bukása

Tisza István 1904. október 7-én ugrai választóihoz intézett nyílt levelében bejelentette: szükségesnek tartja a házszabályok olyan megváltoztatását, melyek lehetetlenné teszik a törvényhozás működését megakadályozó obstrukciót. A meghirdetett lépés szorosan illeszkedett a miniszterelnök politikai filozófiájába: csak botrányoktól mentes magyar képviselőházzal tolódhat el a Monarchián belüli hatalmi súly kelet felé, s ugyanakkor a bizonytalan magyar parlamenttel a Monarchia sem tarthatja fenn nagyhatalmi súlyát. A házszabály-módosítás keresztülvitelét remélte segíteni egy sor "nemzeti vívmány" megvalósításával: 1904 áprilisában Ferenc József beleegyezett II. Rákóczi Ferenc hamvai hazahozatalába és itthoni ünnepélyes eltemetésébe; a hadseregben bevezették a függetlenségi ellenzék által régóta követelt kétéves szolgálati időt, és létrehozták a honvédtüzérséget; Berzeviczy Albert olyan új népiskolai törvényjavaslatot terjesztett elő, melynek része az iskolai magyarosítás hatékonyabbá tétele.Mindez nem volt elégséges: az ellenzék azonnal technikai obstrukcióba kezdett. Tisza azonban nem lankadt, s november 15-én a képviselőház elé terjesztette Daniel Gábor javaslatát, amely lehetetlenné tenné a Kossuth Ferenc által "fontos nemzeti jognak" nevezett obstrukciót. A menetrend a szokásos volt: jöttek a párhuzamos ülések, s végül 1904. november 18-án este 9 körül a miniszterelnök éles filippikába kezdett az ellenzék ellen. Szavait így zárta: Itt egy marad hátra: vagy sorsára bízni az országot, vagy véget vetni a komédiának! Az ellenzék őrjöng, az elnök szavazásra teszi fel a kérdést, és állítólag zsebkendőjével jelez a kormánypártiaknak, akik ezt a hangzavarban nem hallhatják: most kell felállással szavazni. A kormánypárt feláll, s a határozat ilyetén elfogadása után felolvassák az ülésszakot berekesztő királyi kéziratot.A "zsebkendőszavazás" igen nagy mértékben megrázta a magyar politikai közvéleményt. Kiderült, a puccs sokak szemében nagyobb bűn, mint a parlamentarizmust lehetetlenné tevő obstrukció. A Szabadelvű Párt azon tagjai, akik hibáztatták az ellenzéknek a képviselőház normális működését blokkoló magatartását, de ellene voltak Tisza erőszakos lépésének is, Andrássy Gyula gróf vezetésével november 18. után kiléptek a kormánypártból. Ezáltal megdőlt a Szabadelvű Pártnak leginkább bázist biztosító tétel, mely szerint minden kiegyezéspárti liberális a kormánypártban van, azt támogatja. A most kilépetteket nem lehetett azzal vádolni, hogy nem eléggé 1867-esek, vagy nem elég liberálisok.Az ellenzéki pártok közös szervezetet hoztak létre, amelynek élére a múltat idéző vezérlőbizottságot állították. Egységes fellépésüket mutatta, ahogy a kormánypárt november 18-i erőszakára szimbolikus erőfitogtatással feleltek: december 13-án az ülésszak megnyitása előtt hadirendben bevonultak az alig két éve, 1902 októberében átadott új Országház képviselőházi termébe, s ripityára törték annak berendezését, s mint rombolásukkal elégedett gyermekek, győztesként fogadták a leforrázott kormánypártot. Ezzel "bebizonyították", hogy a kormány és pártja nem erős, csak erőszakos, s hogy új, szabályos erőpróbára, azaz országgyűlési választásra van szükség a politika tovább folytatásához.A kormánypárt számára a választási kampányban komoly nehézséget jelentett, hogy a miniszteri posztot viselt politikusokat már nem nevezhette kormányképtelennek, mint azt 1875 óta valamennyi választáson megtehette. A másik problémát az ellenzék egységes fellépése okozta. Ellentétben a korábbi dualizmus kori választásokkal, a szabadelvűek nem több, egymással is küzdelmet folytató ellenféllel, hanem egy belsőleg a választásokra összeforrott ellenzéki koalícióval állottak szemben.A koalíció létrejötte következtében megváltozott a Magyarországon 1875 óta fennálló hegemón többpártrendszer, amelyben eddig csak a kormánypártnak volt esélye a mandátumok többségének elnyerésére, mivel a többi párt nem tudott ezen cél eléréséhez elégséges jelöltet állítani. Most, 1905 januárjában egy látszólagos kétpártrendszer jött létre, a koalíció egységes, a győzelemre esélyes alternatív pártként lépett fel a Szabadelvű Párttal szemben.A koalíciós pártok gyakorlatilag azonos számú kerületben állítottak jelöltet, mint a szokásosnál kevésbé aktív Szabadelvű Párt, s a két csoport összecsapásának több mint kétharmadát az ellenzék nyerte. A végső eredmény az eddigi kormánypárt súlyos vereségét mutatta: a 413 mandátumból csak 159-et szerzett meg. A koalíció 230 mandátummal uralta a Házat, a szabadelvűek 1901 óta közel 150 000 szavazót vesztettek, míg a függetlenségiek 120 000-et nyertek.

Ausztria a századforduló után

A Lajtán túli országrész politikai életét 1900 után is alapvetően a nemzeti és a választójogi kérdés határozta meg. Kapcsolódtak ezen problémák a hadsereghez, a hadseregfejlesztéshez is.1899-től egyre több cseh rekruta jelentkezett nevének elhangzásakor a kötelező német hier (jelen) helyett csehül zde-vel, közvetve követelve a cseh nyelv bevezetését a hadseregben. A cseh képviselők megtagadták az újoncjutalék megszavazását is. Koerber miniszterelnök a nyelvi kérdés megoldására 1900. május 8-i rendeletében a Cseh Királyságot cseh, német és vegyes nyelvű kerületekre osztotta. A közvetítő nyelv, ugyanúgy, mint az egész Csehországra vonatkozó úgynevezett tartományi nyelv továbbra is a német maradt, s ezért az ifjúcseh párt obstrukciót indított a javaslat ellen, ami 1901. június 8-án a cseh és német képviselők parlamenti verekedéséhez és a képviselőház üléstermének összetöréséhez vezetett. Koerber nem tehetett mást: július 20-án visszavonta javaslatát.Szeptember 4-én már az örökös tartományok egészére vonatkozó rendezési javaslatot terjesztett elő. Csomagtervének része a kuriális választási rendszer radikális átalakítása. Az új rendszer gyökeresen átalakította volna a birodalomrész politikai struktúráját: várható volt az új típusú tömegpártok, szociáldemokraták, keresztényszocialisták jelentős előretörése, és a nemzeti alapon szervezett pártok visszaszorulása. Tervezte Koerber a házszabályok olyan átalakítását is, ami lehetetlenné teszi az obstrukciót.A csomagterv tartalmazta az örökös tartományok összességére vonatkozó nyelvhasználati javaslatot, mely pontosan meghatározta, hogy hol melyik a szokásos nyelv, és ezt tette volna hivatalos nyelvvé. A koronatanácson Széll Kálmán magyar miniszterelnök a javaslatok esetleges itthoni hatása és rendeleti bevezetési módjuk miatt nem támogatta a terveket, Goluchowski közös külügyminiszter pedig a lengyel földbirtokosi érdekek veszélyeztetése miatt utasította el azokat, így nem került sor megvalósításukra.Hiába kísérletezett Koerber a következő években újabb és újabb nyelvi rendelkezésekkel, azok sorra csődöt mondtak, és a Reichsrat működésére az obstrukció és a cseh-német ökölharc nyomta rá a bélyegét. Látván, hogy képtelen a feszültségek feloldására, 1904 utolsó napján lemondott, helyét Paul Gautsch báró vette át.Az új miniszterelnök számára a legfontosabb politikai problémává az általános választójog kérdése vált. Ezt nem pusztán a Reichsratban, de egyre inkább az utcán is követelték. Az Ausztria nagyvárosaiban tartott választójogi tüntetések sokszor öltöttek nemzeti jelleget, s vezettek nemzeti, mindenekelőtt cseh-német összecsapásokhoz.1906. február 23-án került a Reichsrat elé az a javaslat, mely szerint a választójog általános és titkos volt ugyan, de nem volt egyenlő. A választókerületeknek nemzeti, valamint külön vidék és város szerinti kijelölése biztosította volna, hogy a német pártok csak minimálisan essenek vissza, s a radikális cseh képviselők aránya csak kevéssé növekedjék. A választókerületi beosztásról folytatott hosszú vita után 1906 decemberében 194:93 arányban elfogadták a reformot, amelyet a császár 1907. január 26-án szentesített.A májusban, már az új törvény alapján tartott választásokon, mint várható volt, komolyan megerősödtek a szociáldemokraták és keresztényszocialisták, de továbbra is a nemzeti alapon szervezett pártok: németek, csehek, lengyelek, délszlávok, kárpátukránok és olaszok birtokolták a mandátumok többségét.

A darabontkorszak

1905 januárjában a magyarországi választásokon győzött az ellenzéki koalíció, de programja nem volt kormányképes. A Tisza-kormány ügyvivőként megmaradt, ám mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ez csak ideiglenes megoldás: elfogadott költségvetés nélkül kisebbségi kormány hosszú távon nem vezetheti az ország ügyeit. Hiába indultak tárgyalások a koalíció és Ferenc József között, hiába a kétségtelenül 1867-es Andrássy Gyula az ellenzéki tárgyalópartner, megegyezésre nem kerül, nem kerülhet sor. A koalíció katonai programja ugyanis túlmegy a Szabadelvű Párt kilences bizottságának 1903 őszi javaslatán, így az uralkodó számára elfogadhatatlan.1905 júniusában Ferenc József Fejérváry Gézát, darabonttestőrségének korábbi kapitányát nevezi ki egy hivatalnokkormány elnökének. A táborszernagy kormányát nem vezető politikusokból, hanem nagy tapasztalatokkal rendelkező, s így elsősorban idősebb szakemberekből állítja össze. Valamennyiüknek van miniszteriális vagy közigazgatási gyakorlata. A legfontosabb, a belügyminiszteri tisztséget Kristóffy József kapja. Ő volt törvényhatósági és miniszteriális tisztviselő, kormánypárti képviselő, a belügyi államtitkárság korábbi várományosa, s az utóbbi időben Szatmár vármegye főispánja. Kristóffy nemcsak személyiségéből, tehetségéből és elképzeléseiből, de feladataiból következően is meghatározta az 1905. június és 1906. április közötti kormánypolitikát.A Fejérváry-kormány története a parlamenten kívüli kormányzás története. A kormány június 21-én mutatkozott be a képviselőházban, amelynek ellenzéki koalíciós többsége persze bizalmatlanságot szavazott neki.A miniszterelnök felhasználta az uralkodótól éppen ilyen esetre kapott felhatalmazást, és elnapolta az üléseket. Még többször rákényszerült erre a lépésre egészen 1906. február 19-ig, amikor a Ház pusztán önmaga feloszlatására ült össze. Magyarországon, ellentétben az örökös tartományokkal, nem létezett olyan jogszabály, amely lehetővé tette volna a törvények nélküli, rendeleti kormányzást. Így a nem működő képviselőház az amúgy is költségvetés nélküli kormány mozgásszabadságát még jobban korlátozta.Az ellenzéki koalíció a képviselőház működésének felfüggesztésével elesett attól a lehetőségtől, hogy "törvényes" határozatokat hozzon, s egyben elvesztette egyik szószékét is. Rendelkezésére állt ugyanakkor a sajtó, amelynek nagy része a koalíciós politizálást támogatta. Propagandalehetőség, toborzási módszer tehát akadt. Olyan eszköze azonban nem volt, amellyel a Fejérváry-kormányt megbuktathatta, s magát a hatalomra segíthette volna.Már a június 21-i képviselőházi ülésen kimondta a többség, hogy a kormányt törvénytelennek, alkotmányellenesnek tekinti, s aki azt támogatja, az nem hazafi. A törvények azonban nem írták elő, hogy az uralkodónak a parlamenti többség soraiból kell minisztériumot kineveznie, így alkotmányjogilag a kijelentés alaptalan, de propagandisztikusan igen hatásos volt. A Szabadelvű Párt sem állt Fejérváryék mögé, nehogy növelje saját népszerűtlenségét, és lehetetlenné tegye a hatalomba való későbbi visszatérését.A koalíció másik propagandisztikusan hatékony fegyvere az ügyvivő kormány ellen az lett volna, ha a törvényes szabályoknak megfelelően vád alá helyezi azt. Erre történt is javaslat a koalíciót irányító "vezérlőbizottság" részéről szeptember elején, de sohasem került sor rá, mert a szakítás túlzottan éles lett volna.A koalíció a kormány intézkedéseinek megakadályozására a legtöbbet a törvényhatóságok szintjén tehette. A vezérlőbizottság fel is szólította a municípiumokat (megyéket és városokat) és azok tisztviselőit, hogy ne hajtsák végre a kormány törvény- és alkotmányellenes intézkedéseit.A "törvénytelen" rendeletek, melyeket - mint számos municípium közgyűlése kimondta - nem volt szabad végrehajtani, mindenekelőtt az adószedésre és az újoncozásra vonatkoztak. A költségvetés és újonctörvény nélküli helyzetben a Fejérváry-kormány természetesen csak az önkéntesen befizetett adók összeszedésére és továbbítására, valamint az önként jelentkező újoncok jelentkezésének továbbítására adott utasítást. A "nemzeti ellenállás" gyakorlatilag e két rendelet végre nem hajtásából állt, s nem akadályozta lényegesen a kormány működését, mivel a törvényhatóságok feladatköre e funkciókban korlátozott és megkerülhető volt.A megyei ellenállás kérdése szimbolikussá, presztízskérdéssé vált. A belügyminisztérium megsemmisítette a törvényhatóságok ellenállási határozatait. A koalíció ennek ellenére további ellenállásra buzdított, és szervezte is azt. Rontotta a kormány pozícióit, hogy miután október 30-án a Szabadelvű Párt kimondta, hogy nem értett egyet a Fejérváry-kormány két héttel korábban meghirdetett programjával, az eddigi főispánok is sorra otthagyták posztjaikat. Nem tudták elviselni, hogy a "társaság" darabont "hazaárulóknak" tartja őket. A főispánok lemondása után az ellenzéki taktika az újonnan kinevezett főispánok beiktatásának megakadályozására irányult.A kormány válasza határozott és egyértelmű volt. Ahol nem sikerült a főispáni beiktatás, megjelentek a teljhatalmú kormánybiztosok. Így a megyék feletti formális kormányellenőrzés megmaradt.A Fejérváry-kormány válságmegoldó eszközként kísérletezett a politikai társadalom kiszélesítésével is. 1905 nyarán nyilvánvaló, hogy a többségben lévő magyar választójogosultak nem támogatnak másfajta megoldást, másfajta kibontakozást, csak olyat, amely a koalíciós politikusok kormányalakításával jár. Az ország lakosságának azonban csak hat-hét, a húsz éven felüli férfiaknak pedig csak körülbelül 20 százaléka rendelkezett szavazati joggal. A kormány és főleg belügyminisztere, Kristóffy József feltételezte, hogy a választójoggal nem rendelkező rétegek körében - legyenek azok magyarok vagy nemzetiségiek - a koalíciós követelések és politikusok nem ilyen népszerűek. Úgy vélte, hogy az alsóbb társadalmi rétegeknél a szociális problémák a politikai álláspont meghatározói, így a választójog bővítésével, sőt az általános választójog bevezetésével sikeresen szembe lehet szegülni a koalíciós, nemzeti hangulattal. A tömegtámogatás megszerzésére a belügyminiszter tárgyalásokat folytatott a Szociáldemokrata Párttal is, megkötötte a Kristóffy-Garami-paktumot.A Szabadelvű Párt elítélte Kristóffyt a szocialistákkal való együttműködéséért, a koalíció vezérlőbizottsága egyhangú határozatban mondta ki, hogy nem kívánja a választójog hatalmas mértékben való kiterjesztését, sőt a magyar nemzeti ideológia által erősen befolyásolt újjászervezettek is elítélték az akciót.Fejérváryék sikerében meghatározó szerepet játszottak a magyarországi választójogi tüntetések - közülük a szeptember 15-i, az úgynevezett vörös pénteken tartott, a budapesti munkások általános sztrájkjával összekötött volt a legnagyobb -, valamint az örökös tartományokbeli demonstrációk.A harmadik tér, ahol a kormány és annak támogatói összecsaptak a koalícióval, és ahol többé-kevésbé győztesek is maradtak, az utca volt. Az utca, ahol a szocialista tömegek átvették, átvehették a hatalmat. Egyre több összecsapás történt a koalíció tüntető hívei és a demonstráló szocialisták között, akiknek utcai megjelenését a belügyminiszter a korábbiaknál sokkal kevésbé akadályozta: így az utca mint koalíciós harctér megszűnt működni. Az összecsapások csúcspontja a budapesti általános hírlapszedő sztrájk volt 1905 decemberében, mikor a nyomdászok megtagadták azon lapok kiszedését, amelyek az általános választójog ellen foglaltak állást, és szidalmazták a Szociáldemokrata Pártot. A sztrájk tüntetésekbe és egyes koalíciós lapok szerkesztőségének összetörésébe torkollott.Az ausztriai választójogi reformra és a budapesti szedősztrájkra reagálva a Függetlenségi Párt, ha nem is egyhangúlag, de mégis az általános választójog mellett nyilatkozott.1906 elején a kormány egyre erőteljesebben lépett fel a koalíció ellen. A koalíció belső bomlása is megindult. A vezérlőbizottságból egymás után váltak ki a politikusok, egyesek túlzottan radikálisnak tartották a követeléseket, mások a vezérlőbizottság kompromisszumkészségét kritizálták.1906 áprilisára megszületik a kompromisszum, melynek az az alapja, hogy a koalíció lemond követeléseiről, átmeneti kormányt alakít, amely majd megalkotja az általános választójogot. A vezérlőbizottság engedett, mert kifáradt a hatalmi várakozásban, kilátástalannak látta követelései győzelmét, mert sok helyen elfogyott a megyei tisztviselők fizetésére összegyűjtött pénz, mert megijedt a kormány és a szocialisták együttműködésétől, s félt hogy teljesen abszolutisztikus kormányzásra kerülhet sor. A koalíció elérte politikusainak kormányra jutását, s ezért rákényszerült programjának feladására. Az uralkodónak sikerült eddigi politikájának a magyar kormányban való további biztosítása, de ezért kénytelen volt eddigi politikusai feladására. Hangsúlyozni kell, hogy a győztesek és a vesztesek oldalán ugyanazon politikai elit két szárnya állt. E kettőt ekkor a közjogi kérdés osztotta meg, társadalmi programjukban nem volt lényeges különbség. Mindkét szárnyban voltak liberálisok és konzervatívok, az állagőrzés hívei, ott szerepeltek, ha kis számban is, egyfajta progresszív átalakulás támogatói és az újkonzervatív agrárius mozgalom tagjai is. Ez utóbbi csoportnak a 19. század utolsó éveiben megindult előretörése a koalíció kormányra kerülésével nemhogy nem tört meg, de valamennyire erősödött.

A koalíciós korszak

Az április 8-án megalakult kormány összetétele mutatta, hogy a vezérlőbizottság tartós regnálásban gondolkodik. A miniszterelnöki posztra Wekerle Sándor került, aki 1894-es bukása óta nem politizált. Ekkor nem tartozott egyik politikai párthoz sem, s mivel a kormányfői megbízatás "pártállást" is megkövetelt, természetesen az Alkotmánypárthoz csatlakozott: meggyőződéses 1867-esként nem léphetett be a Függetlenségi Pártba, meggyőződéses liberálisként pedig nem ölthetett néppárti színeket, a kormány pedig e három párt politikusaiból jött létre.A kormány megalakítása igen sürgős volt, hiszen közeledett az időpont, ameddig a törvényes szabályozások szerint ki kellett írni az új választásokat, így a miniszterelnök pár napra, hétre, amíg nem találtak megfelelő személyt, elvállalta a honvédelmi és a horvát-szlavón-dalmát miniszteri posztokat is.Az egyedüli erő, mely szembeszegülhetett volna a koalícióval, a Szabadelvű Párt. Ez viszont április 11-én feloszlatta magát, hivatkozva arra, hogy végre létrejött a megegyezés a "korona és a nemzet" között, s ezt a volt kormánypárt fennmaradása csak zavarná. A párt meghatározó személyiségei ideiglenesen visszavonultak a politizálástól, mások a választások előtt vagy mandátumszerzés után csatlakoztak az Alkotmánypárthoz.Nem volt "veszélyes" ellenzék, kevésbé fontosak a választási megegyezések. A választás egyértelmű függetlenségi győzelemmel zárult: a mandátumok 61 százalékát ez a párt szerezte meg, az Alkotmánypárt követte 18 százalékkal, a Néppárt fennállásának legjobb eredményét érte el a képviselőházi helyek 8 százalékával. A többi kerületen nemzetiségi, demokrata, újjászervezett szocialista, parasztpárti és pártonkívüli politikusok osztoztak.A koalíciónak nem volt kidolgozott kormányprogramja, s 1906-ban a törvényhozó tevékenység gyakorlatilag szinte kimerült az elmaradások behozásában: költségvetés, újoncozás, a rendeleti úton érvénybe léptetett kereskedelmi szerződések becikkelyezése, megkezdett, néha fel is épített helyi érdekű vasútvonalak engedélyezése.Megkezdődtek a Horvátországgal és Ausztriával kötött gazdasági kiegyezések megújításának tárgyalásai is. Az utóbbinál komoly feszültségek alakultak ki az úgynevezett autonóm vámtarifa kérdésében. Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter egyetlen ponton változtatta meg az elátkozott Fejérváry-kormány által 1906. március 1-jén rendeletileg életbe léptetett szerződést: az eddigi osztrák-magyar vámszövetség tarifájából, a szöveg szerint "szerződéses" vámtarifa lett. Az osztrákok tiltakoztak, a miniszterelnök lemondott, az uralkodó azonban szentesített. Igaz, viszonzásul a magyar kormányzat vállalta, hogy újra kezdi a gazdasági kiegyezésre vonatkozó tárgyalásokat, figyelmen kívül hagyva a magyar országrész vezetői számára kedvező Széll-Koerber-megállapodást.

A koalíció és a munkásmozgalom

Az országon belül a koalíciós kormányzat számára az egyik legfontosabb kihívást a mezőgazdasági munkások szerveződése jelentette. A szociáldemokrata földmunkásmozgalom egyre gyorsabban növekedett, az Áchim L. András vezette Magyarországi Független Szocialista Parasztpárt és a Várkonyi István-féle Független Szocialista Szövetség már március 25-én Magyarországi Független Szocialista Parasztszövetség néven egyesült. 1906 nyarán még az előző évit is meghaladó mértékű, a Délvidékre és a Bánságra kiterjedő aratósztrájk zajlott.Új taktikai módszerek is megjelentek: a büntetendő sztrájk helyett a munkások a szerződéskötés elhalasztását alkalmazták. Nem a szokásos módon, az év elején, hanem közvetlenül a betakarítás előtt kötöttek szerződést, mikor a 19. század végén létrehozott mezőgazdasági munkatartalék-telepek ellenére a birtokosok rákényszerültek a munkások által követelt szerződések megkötésére.Magában a képviselőházban is megjelent a mezőgazdasági munkások képviselete: Áchim L. Andrást ugyan sikerült megfosztani mandátumától, de a tradicionális pártok szociális érdeklődésű honatyái mellett ott szerepelt Mezőfi Vilmos, az újjászervezett Szociáldemokrata Párt vezetője. Ő az, aki valamennyi, a mezőgazdasági dolgozókat érintő kérdésben felszólal, legyen az komoly kérdés, mint a földmunkásszövetség, egy esetleges sztrájktörvény problémája, vagy nevetséges javaslat, mint Wenckheim Dénes gróf elképzelése arról, hogy Kínából kellene sztrájktörőnek kulikat importálni.1906. november 9-én megszületett Andrássy belügyminiszter híres-hírhedt 122 000 számú körrendelete, amely a helyi közigazgatási hatóságokra ruházta a földmunkásszervezetek engedélyezésének és ellenőrzésének jogát, s számos vonatkozásban korlátozta ezek működési lehetőségeit. A földmunkásszövetség taglétszáma ennek hatására 1906 és 1909 között folyamatosan csökkent: az 1906-os csúcsponttal szemben, mikor 24 000-en szerepeltek a listákon, 1909-ben már csak alig másfél ezren voltak.A mezőgazdasági "munkásproblémák megoldására" tett koalíciós kísérlet csúcspontja az 1907. évi XLV. törvénycikk a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszony szabályozásáról, mely "derestörvény"-ként vonult be történeti tudatunkba. A törvény a gazda és a cseléd közötti kapcsolat szerződéses jellegét húzta alá, megszüntetve a gazda egy sor jogát (pénzbírság, fizetésmegvonás) és azt a lehetőségét, hogy fogyasztásában is magához kösse a cselédet. A törvény alapvető célja ugyanakkor a cselédmozgalom lehetetlenné tétele, a cselédsztrájkok megakadályozása volt. A szerződés, melynek hangsúlyozása kétségtelen előrelépés, sokkal kevesebb szabadságjogot hagyott a cselédeknek, mint a gazdáknak. A törvény a 12 és 18 év közötti cselédekre vonatkozóan kimondta, hogy velük szemben a gazda házi fegyelmi jogát (a verést) alkalmazhatja, és a csendőrség szerződésszegés esetén visszaviheti a munkáját elhagyó cselédet gazdájához.A kormányzat számára az ipari munkásmozgalom talán még a mezőgazdaságinál is erősebb kihívást jelentett. Nem pusztán azért, mert ennek szervezettsége sokkal nagyobb: 1905-ben 71 000, 1907 végén már 120 000 szakszervezeti tag van Magyarországon, hanem mert ez kézzelfoghatóbban fogalmazta meg koalícióellenes álláspontját.A koalíciós kormányzat egy sor korlátozó lépést alkalmazott: betiltanak, feloszlatnak szakegyleteket. A sztrájkolók ellen közigazgatásilag lépnek fel, mint például 1906 júliusában, mikor a salgótarjáni bányászsztrájk vezetői közül 68-at kitoloncolnak a városból. Ennek hatására 1908-tól csökken a szakszervezetek taglétszáma: 1908 végén már csak 85 000-en voltak. Ugyanakkor a sztrájkok száma növekedett: az 1905-ös 346-tal szemben 1906-ban 652 sztrájkot szerveztek, s a munkásság tiltakozó akciói miatt nem született meg az agrárius és merkantilista szervezetek által egyaránt követelt sztrájktörvény.

Az országon belüli szociális problémákra reagáló koalíciós lépések a szervezeti keretek megváltoztatásával kísérelték meg a munkásmozgalom visszaszorítását. Az 1907. évi XIX. törvénycikk az ipari és kereskedelmi alkalmazottak betegség és baleset esetére való biztosításáról intézkedett, ez növelte a biztosítottak körét, a segélyek összegét és kiterjesztette a biztosítást a balesetekre is, egyben állami felügyelet alá vonta a pénztárakat.

Gazdaságpolitika

A koalíciós és mindenekelőtt a függetlenségi politikai credo egyik meghatározó eleme a "vámelkülönítés", az önálló vámterület létrehozása volt. Ennek azonnali, azaz 1906-1907 körüli megalkotásáról szó sem lehetett, de egy sor gazdasági intézkedés abban a reményben született, hogy az előkészíti a koalíciós elképzelések szerint 1917-ben megvalósuló önálló vámterületet. Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter az általános függetlenségi és agrárius nyomásnak megfelelően e cél szolgálatába állította az 1907. évi III. törvénycikket, amely a Hazai ipar fejlesztéséről nevet viselte. Az új jogszabály gyakorlatilag szabad kezet adott a kormánynak annak eldöntésére, hogy mely iparágakat, mely iparvállalatokat akarja támogatni. A kereskedelmi kormányzat és az 1907-ben létrehozott Országos Ipartanács által kidolgozott ágazati támogatási rendszer fő célkitűzése is az önellátás és nem a modernizálás volt.A dualista Magyarország modernizációjának a 20. század elején egyértelműen szüksége volt az egész adózási rendszer megreformálására. Erre tett kísérletet az az 1909 tavaszán uralkodói szentesítés alá kerülő törvénycsomag, amely Wekerle nevéhez fűződik.Az egyik alapelv az egységesítés és egyenlőbb teherelosztás volt. Ennek szellemében a törvény elrendelte az aránytalanul alacsony adókategóriába besorolt földterületek új osztályba sorolását, s leszállította a földadó és a házadó kulcsát. Általános kereseti adót határozott meg 5 százalékban (értelmiségieknél 4 százalékban) s megszüntette a korábbi jövedelem-pótadót. A tőkekamat- és járadékadót is leszállította, megtartva ugyanakkor bizonyos jövedelmezőbb értékpapírok magasabb (10 százalékos) adókulcsát.Bevezette a törvénycsomag a bármely forrásból származó bevétel után járó egységes, továbbá a 0,7% és 5% között mozgó progresszív jövedelemadót, évi nyolcszáz koronában, körülbelül egy vármegyei díjnok fizetésében határozva meg az adómentes létminimumot.A törvénycsomag egésze kedvezett az úgynevezett kisegzisztenciáknak az adómentes létminimum megállapításával és a jövedelemadó kisarányú progresszivitásával. Agrárius hatásként tükröződött benne a hitelintézeteknek az iparvállalattól eltérő adóztatása, s a nagyfokú törvényhatósági betekintés lehetősége a hitelintézetek ügyeibe. Mindez mutatta, hogy a merkantilista Wekerle a koalíció egységének fenntartása érdekében modernizáló adórendszerét csak egy sor kompromisszummal alkothatta meg. A rendszerből 1910. január elsején csak a föld- és házadóra, valamint a kültelki puszták külön szabályozásának megszüntetésére vonatkozó rendelkezések léptek életbe.

A választójog

A koalíciós kormányzat nem kerülhette meg, hogy az 1906. áprilisi paktum alapján programjába felvett általános választójog megalkotására ne tegyen kísérletet. Hogy ne feledkezhessenek meg ígéretükről, arról a Szociáldemokrata Párt gondoskodott tüntetésekkel és nagygyűlésekkel. Az 1907-es választójogi akciósorozat csúcspontja az 1907. október 10-i általános politikai sztrájk és tüntetés volt, amelyen körülbelül 300 000 munkás vett részt (vérvörös csütörtök).1908 elején a Népszava publikálja Andrássy még hivatalosan közzé nem tett választójogi tervezetét: kiderült, a javaslat a pluralitás elvére épül, azaz nem az egy ember, egy szavazat rendszerre. Az ez elleni tiltakozás átszőtte az egész évet: tüntetés tüntetést követ, a honi szocialista mozgalom nemzetközi támogatást is kap.Ilyen előzmények után nyújtotta be a belügyminiszter november 11-én régóta várt törvényjavaslatát. Az előterjesztés anyagi és műveltségi cenzusra épült: egy szavazatot kap minden 24 éven felüli írni-olvasni tudó magyar állampolgár férfi. Két szavazatot azon 32 éven felüliek, akik legalább négy középiskolai osztállyal rendelkeznek és legalább három gyerekük van, vagy legalább évi 20 korona egyenes adót fizetnek, vagy legalább öt éve egy 16 éven felüli alkalmazottjuk van, vagy legalább öt éve ugyanannál a munkaadónál állnak alkalmazásban. Három szavazatot a középiskolai végzettséggel vagy legalább évi 100 korona egyenes adóval rendelkező nagykorú férfiak kapnak. Az írástudatlanok közvetve szavaztak volna. Őket nevezték ősválasztóknak. Tízen választanak egy megbízottat, aki azután a közvetlen szavazáson képviseli őket. A javaslat a nyílt szavazásra épült, s a lakosság 21,6 százaléka, nagyjából minden felnőtt férfi rendelkezett volna erősen különböző súlyú választójoggal.A tervezet egyetlen politikai csoportnak sem felelt meg: volt, aki sokallta, aki számára az "egyenlőtlen" általánosság is sok volt, és sokak számára a pluralitás elve, a szavazás nyíltsága volt elfogadhatatlan. Ebben a politikai környezetben a javaslat a Képviselőházban gyakorlatilag elaludt.

Nemzetiségi politika

A dualista magyar nemzettudat két ellenfelet vagy ellenséget tartott számon: Ausztriát és a magyarországi nem magyar értelmiségi elitet. Az egész dualizmus kori magyar politizálásra rányomta bélyegét a nemzetiségiek önálló politizálásától való félelem. A koalíciós kormányzat idején a magyar politikai elitnek az a szárnya került hatalomra, amely az így értelmezett "nemzeti" gondolatnak legradikálisabb hordozója volt. A paktum következtében a nacionalizmus osztrákellenessége nem nyerhetett intézményes kifejezést: szó sem lehetett az önálló vámterület azonnali megvalósításáról, a hadsereg "magyarosításáról", ezért (pótlék gyanánt is) a nemzetiségellenes emóciók minden korábbinál erősebben jelentkeztek. Fokozta mindezt, hogy a századforduló után növekedett a nem magyar népek politikai öntudata és aktivitása. Az 1906-os választásokon a nemzetiségi pártok 81 kerületben állítottak képviselőjelöltet, és 25 mandátumot sikerült szerezniük, annak ellenére, hogy ekkor szinte kizárólag ők voltak az ellenzékiek, s a szokásos választási visszaélések szinte csak ellenük irányultak. A jelentős nemzetiségi frakció létrejötte a parlamenti döntéshozatal menetét ugyan nem változtatta meg, de minden eddiginél nagyobb lehetőséget nyújtott a nemzetiségi politikusoknak álláspontjuk országos terjesztésére.A nemzetiségek politikai tevékenységével szembeni fellépés egyik legáltalánosabb formája eddig is a sajtóper volt, ez folytatódott, csak nagyobb számban, a Wekerle-kormány időszakában: 1906-ban 17 román és 11 szlovák, 1907-ben 12 román és 33 szlovák sajtóperre került sor.Bizonyos alapvető szabadságjogokat is megsértettek. A nem magyar mozgalmak nagyobb ellenőrzési lehetősége érdekében a posta első alkalommal szolgáltatta ki a belügyminiszternek az úgynevezett "pánszláv" lapok terjesztési adatait.A koalíciós nemzetiségpolitika leglátványosabb "alkotása" az Apponyi Albert kultuszminiszter nevéhez kötődő iskolatörvény-csomag volt az állami és nem állami népiskolákról, azok tanítóiról s ez utóbbiak fizetéséről. A törvény, amely sok szempontból a már említett Berzeviczy-féle javaslatra épült, azt a már korábban is egyedileg alkalmazott módszert akarta általánossá tenni, hogy a nem állami iskolák tanítóinak fizetésemelésével (ami régi és megalapozott követelés volt) rákényszeríti az iskolafenntartókat, az egyházakat és községeket, hogy államsegélyért folyamodjanak, s az államsegély megkapása magával hozta a magyar állam meghatározó szerepét ezen iskolák ügyeinek intézésében, tanrendjében, tankönyveiben. A törvény az első osztálytól kezdve kötelezővé tette a magyar nyelvoktatást, és a negyedik osztály végéig bizonyos szint elérését. Apponyi minderre minden korábbinál szigorúbb büntető szankciókat terjesztett elő.A képviselőházban ülő nemzetiségi politikusok megpróbálták a régi ellenzéki módszerrel, az obstrukcióval megakadályozni a törvény elfogadását, de nem akadályozhatták meg a törvény megszületését, melyet az uralkodó 1907 júniusában szentesített. A világháború kitöréséig következetesebben hajtották végre a törvényt a kárpátukrán, szlovák és szerb iskolákban, mint a románokban.

A horvát kérdés a századfordulón

A politikai életet megosztó két alapvető frontvonal: a horvát-magyar és a horvát-szerb viszony az új szociális és demokratikus követelésekkel is rendelkező csoportok jelentkezése következtében átalakult, de a konfliktusok állandóan visszarendeződtek a közjogi kérdés mentén: a horvát nemzeti öntudat és a Monarchián kívül vagy belül megvalósítandó horvát, esetleg délszláv állam elképzelése vált meghatározóvá.A horvátországi belpolitikai harcok tükröződtek a magyar politikában is. A horvát képviselők a magyar képviselőházban szinte mindig a kormánypártot támogatták. 1906 februárjában viszont az eddigi ellenzéki tömörülés, a horvát-szerb koalíció szerezte meg a sabor mandátumainak többségét, melynek egy része 1905 októberében az úgynevezett fiumei rezolúcióban támogatásáról biztosította a magyar koalíciót. A horvátok csalódnak az általuk támogatott magyar koalícióban. Az iparfejlesztő törvény és a horvát-magyar pénzügyi kiegyezés tárgyalásánál már kiderült, hogy az új magyar kormány horvát politikája nem tér el a korábbiaktól. Az 1907 elején Kossuth Ferenc által kidolgozott új vasúti pragmatika egy paragrafusa, azután magával hozza a meghasonlást. Maguk a törvények rendezni akarják a vasúti fizetéseket s az új, 20. századi feltételeknek megfelelővé tenni a vasúti rendtartást. Az úgynevezett horvát paragrafus, amely nem volt a szabályozás integráns része, kimondta: a magyar szolgálati nyelvet Horvátországra is kiterjesztik, azaz csak magyarul tudók lehetnek MÁV alkalmazottak. A horvát képviselők, a horvát bán és a horvát-szlavón-dalmát miniszter is tiltakoztak, de csak azt érték el, hogy a horvátországi vonalakra a horvát nyelvtudást is megkövetelték; az eredeti sérelem megmaradt. A horvát sabornak a magyar parlamentben ülő képviselői obstrukcióba kezdtek: ehhez felhasználták horvát nyelvhasználati jogukat, s elérték, hogy a képviselőház működésképtelenné vált.Horvátország is forrongott, lemondott Pejacsevics horvát bán, de utóda, Rakodczay Sándor sem tudott gátat szabni a néha zászlóégetésig fajuló tüntetéseknek. A képviselőház úgynevezett egyszakaszosként fogadja el a törvényt, azaz nem végigtárgyalva, hanem felhatalmazva a kormányt, hogy a parlamentben meg nem vitatott pontokat rendeletileg léptesse életbe. Mindez olaj volt a tűzre: a horvát obstrukció folytatódott, s a Jogpárt egyik szárnya már a Magyarországtól való elszakadást, de a Monarchián belül maradást követeli. 1907 decemberében feloszlatták a sabort, s 1908 januárjában új bánt neveznek ki. A Pavao Rauch felügyelete alatt február végén lezajlott választások a horvát-szerb koalíció elsöprő győzelmét hozzák. Horvátország parlamentáris irányítása magyar szempontból lehetetlenné válik, ezért a sabort gyakorlatilag két évre elnapolták, és abszolutisztikus kormányzatot vezettek be.

A koalíció bukása

Az "új", mindent megváltó koalíciós kurzusból való kiábrándulás csak szakaszosan történt meg. Elsősorban a képviselőházon kívüli vagy oda szorult erők ébredtek rá, hogy ez a kormányzat sem képviseli jobban az ő érdekeiket, mint a korábbi. A mezőgazdasági mozgalmakkal szembeni fellépés az új parasztszervezeteket: az Alföldön mindenekelőtt Áchim L. Andrásét, a Dunántúlon a Szabó István vezetése alatt kialakuló és 1909 novemberében párttá váló Függetlenségi Országos Gazdapártot és a többi kisebb szervezetet szabadította meg esetleges illúzióitól. A "derestörvény", a biztosítási törvény, a választójog körüli huzavona a munkásmozgalomnak a kormányzattal vállalt bárminemű közösségét tette lehetetlenné. Tisztulási folyamat játszódott le a Társadalomtudományi Társaságban is. 1906 augusztusában éppen a koalíciót támogató, a mindennapi politikához közelebb álló tagok hagyták ott a szervezetet. Az eddigi elnök, gróf Andrássy Gyula helyére Pikler Gyula került, és egyértelművé vált a szocializmussal szimpatizáló neoliberalizmusra építő polgári radikális elképzelések hegemóniája.A gazdasági kiegyezés megkötése bizonyította véglegesen, hogy a Wekerle-kormány nem követ, nem követhet semmi néven nevezendő 1848-as politikát. Igaz, az előző kormányokhoz hasonlóan visszautasította a kiegyezésnek több mint tíz évre való megkötését, és elérte, hogy a vámszövetséget vámszerződéssé kereszteljék át. Ugyanakkor kénytelen volt beleegyezni a kvóta két százalékkal való emelésébe.1907 végén ugyan Ferenc József szentesítette az "alkotmánybiztosítékokat", azaz a közigazgatási bíróság megsemmisítheti a törvénytelen kormányoknak a törvényhatóságok önkormányzatát érintő intézkedéseit, de megmaradt az uralkodó joga ennek felülbírálására.1908-ra nyilvánvalóvá válik, hogy a Függetlenségi Párt bomlásban van. Egyes politikusok 1907 októberében-novemberében kilépnek a pártból tiltakozásul a párt szerintük elégtelen szociális politikája, a nem eléggé 1848-as gazdaságpolitika és a kvótaemelés ellen. Mások a párton belül alkotnak ellenzéki csoportot, s 1908 januárjában az újonclétszám tárgyalásánál már megjelent a "régen látott" függetlenségi obstrukció is. 1908 áprilisában a kilépettek egy része Szappanos István és Nagy György vezetésével Függetlenségi és '48-as Balpárt néven egyesül. Az új párt a tradicionális függetlenségi politikához való visszatérést követeli, az általános választójog bevezetésével és az egyesülési és gyülekezési szabadság biztosításával együtt. Álláspontját ugyanakkor a kormányzatinál sokkal erősebb nemzetiségellenes szemlélet, szélsőséges nacionalizmus határozta meg.Egyre gyakrabban tűntek fel a klasszikus függetlenségi jelszavak: a katonai követelések és az önálló bank létrehozásának kívánalma. Ezeket Ferenc József "természetesen" elutasította.A Függetlenségi Párton belül nő az úgynevezett bankcsoport súlya. Ennek a Justh Gyula által vezetett szárnynak aktivizálódása vezetett a kormány lemondására 1909 szeptemberében. Bár Ferenc József kérésére helyükön maradtak, nyilvánvaló, hogy a koalíciós többség már nem létezik, hiszen az egyik többségi párt vezető politikusa, Justh Gyula jelentette ki október végén: ha nem jön létre az önálló bank, csoportja nem szavazza meg sem a költségvetést, sem az újoncjutalékot.A Függetlenségi Párt szakadása november 11-én válik formálisan is befejezetté. A párt frakcióértekezletén szavazást provokáltak ki az önálló bank 1911. január 1-jével való bevezetésének kérdéséről: a jelenlevők több mint 60 százaléka a javaslat mögé sorakozott fel. Kossuth Ferenc híveivel kivonult az értekezletről, és új pártot alakított. Egyértelműen megszűnt a kormánytöbbség, új kormányra van szükség.A régi szabadelvű gárda került előtérbe. Ennek meghatározó egyénisége, Tisza István, nem vállalja a kormányelnökséget, 1910. január 11-én az uralkodó régi emberét, Khuen-Héderváry Károlyt bízta meg kabinetalakítással. Ő nem egészen egy hét alatt össze is állította kisebbségi minisztériumát, s így január 17-én sor kerülhetett a hatalomátvételre.Lassan visszaállt a koalíciós korszak előtti, közjogilag megosztott pártstruktúra, annak ellenére, hogy az újonnan vagy legalábbis élesebben felvetődő kérdéseknél nem a klasszikus politikai frontvonal, azaz 1848 és 1867 egysége határozta meg kizárólagosan az állásfoglalást és a szervezeti tagságot. A Bánffy vezette Választójog Országos Szövetségében vagy az Országos Reformklubban ugyanúgy együtt szerepeltek függetlenségi és kiegyezéspárti politikusok, mint a "radikális választójog" ellen szervezkedőknél, ahol Tisza István és - ekkor még - Károlyi Mihály vitte a vezető szerepet.

A Nemzeti Munkapárt

Az új kormánypárt, a Nemzeti Munkapárt létrehozására február 19-én Tisza István vezetésével került sor. A párt nem fogadott el részletes programot, alapvető célkitűzéseire vezető politikusainak, Khuen-Hédervárynak és Tisza Istvánnak 1910. februári megnyilatkozásaiból következtethetünk. A párt elutasította a közjogi harcot, azaz egyértelműen a kiegyezéses alapra helyezkedett.Ki kellett írni a választásokat. A legkülönbözőbb módszerekkel feltöltötték a párt választási kasszáját, és megszervezték a kormánypárt közigazgatási támogatását, a csendőrség, hadsereg mobilizálása is meghaladta a korábbi időszakokét. Mindezek ellenére a Munkapárt nem magabiztosan kezdett bele a választási küzdelembe, azzal számolt, hogy vereséget szenved, s akkor azonnal új választásokat kell majd kiírnia.Az 1910. júniusi országgyűlési választás azonban valamennyi politikai csoport számára nagy meglepetéssel végződött. A kormánypárt a képviselőházi helyeknek közel kétharmadát (256 mandátumot) szerezte meg, s a széttagolt, egymás ellen is küzdő ellenzék még 150 mandátumhoz sem jutott. A volt koalíciós pártok nem kötöttek választási megegyezést, s még a '48-as közjogi tábor sem nyújtott tényleges alternatívát. A három függetlenségi csoport (a Kossuth- és a Justh-párt, és a később Károlyi Mihály köré tömörülő pártonkívüli '48-asok) ugyan több mint 260 kerületben állítottak jelöltet, de nem kis részben egymás ellen is harcoltak.A választások után a kormány hozzálátott a "rend helyreállításához". Erre nyugodt lehetősége volt: pártja jelentős többséggel rendelkezett, az ellenzék lehangolt és meglehetősen széttagolt. Megszüntethető az exlex, azaz a költségvetésen kívüli állapot, de növelni kell az állami bevételeket, nem utolsósorban a koalíciótól örökölt ötvenmilliós költségvetési hiány miatt. Elfogadtattak a kereskedelmi szerződések is, amelyek közül csak a Szerbiával kötött hozott nagyobb vitát a mezőgazdasági import következtében. Az agrárius körök igen alacsonyan akarták tartani az élőállat-behozatalt, s ezért a korszakban nemzetközileg elterjedt szokás szerint az állat-egészségügyi feltételeket hangoztatták. A viták ellenére 1911. január végére életbe lépett ez a szerződés is, és megnyílt az áruforgalom számára a szerb határ.Sikeresen oldotta meg a kormányzat az Osztrák-Magyar Bank szabadalmának megújítását. A két pénzügyminiszter, Lukács László és Richard Bienereth által 1910 novemberében kötött megegyezést a törvényhozások elfogadták, s így 1911 augusztusában életbe lépett a közös bank szabadalmának 1917-ig, a gazdasági kiegyezés lejártáig való meghosszabbítása.A vitáktól nem mentes, de alapvetően békés politizálásnak véget vetett az új véderőtörvény 1911. május 23-i képviselőházi beterjesztése. Már az annexiós válságnál nyilvánvalóvá vált, hogy ha a Monarchia legalább részben meg akarja tartani nagyhatalmi státusát, kénytelen hadseregének modernizálására s haderejének növelésére. A Monarchia katonai vezetésében, nem utolsósorban Ferenc Ferdinánd trónörökös nagyobb befolyása következtében egyre nőtt az elhatározottság e kérdés mielőbbi végleges rendezésére. Ezzel szinte az egész magyar politizáló elit egyetértett, csak sokan még mindig a "valamit valamiért" elve alapján álltak, s a hadsereg magyar jellegének kidomborítása volt az ár, amit beleegyezésükért követeltek. Antimilitarizmus, az ország teherbíró képességének felmérése, a Monarchia külpolitikai alapelveinek kritikája szinte kizárólag a szocialistáknál és a polgári radikálisoknál jelent meg. A katonai terhek növelése ellen tiltakozó szociáldemokrata demonstrációkat összekötötték az általános választójog követelésével, tényleges közös akció csak a Justh-párttal alakulhatott ki, amely a nagy parlamenti pártok közül egyedül hirdette a radikális választójogi reform megalkotásának szükségességét.A parlamenti ellenzék visszatért korábbi taktikájához, obstrukcióval akadályozta a törvény elfogadását, hogy kikényszerítse katonai követeléseinek teljesítését. Khuen-Héderváry nem tehetett mást, kormányával együtt 1912. április 17-én lemondott. Az új miniszterelnök, Lukács László az ellenzék megosztására törekszik: mivel a Justh-párt 1912. február közepén kijelentette, hogy az általános választójog bevezetése esetén elfogad egy ideiglenes véderőreformot, választójogi javaslattal állt elő, ami azonban elfogadhatatlanul szűk és bonyolult volt.A "kemény kéz" politikája került előtérbe: Návay házelnök egymás után tagadta meg a szót a jelentkező ellenzéki honatyáktól. Május 23-án pedig Tisza Istvánt, az obstrukció legismertebb magyarországi ellenfelét választják meg a képviselőház elnöki posztjára. Hiába tiltakozott az ellenzék az üléstől való távolmaradással és a Szociáldemokrata Párt azzal a politikai sztrájkkal és tömegtüntetéssel, amely vérvörös csütörtök néven vonult be a történelembe.1912. június 4-én Tisza István és a Nemzeti Munkapárt szinte lemásolta a nyolc évvel korábbi "zsebkendőszavazást". Az ellenzéki képviselők nem juthattak el a szónoki pulpitusra, s az elnök a jól megszervezett munkapártiakkal elfogadtatta a hadsereg-fejlesztési törvényjavaslatot. Ezzel a véderőviták magyarországi korszaka lezárul.A hadsereg kérdésének rendezése mellett a munkapárti kormányok elkerülhetetlen feladata volt a választójogi reform végrehajtása is. Lukács László választójogi törvényjavaslat előterjesztésével kísérelte meg a parlamenti ellenzéki pártokkal való kiegyezést. Ebben részben átalakította volna a kerületi rendszert, s igen bonyolult módszerekkel úgy határozta volna meg a választásra jogosultakat, hogy minden írni-olvasni tudó férfi választójoghoz jutna ugyan, de csak egyes kerületekben lenne a szavazás titkos, s az egyes szavazók nem azonos súlyú szavazattal rendelkeznének. A javaslat szerint a választók száma megközelítőleg megduplázódna, körülbelül 2,3 millióra emelkedne. Lukács nem ragaszkodott elképzeléséhez: mikor az ellenzék és a szocialisták elutasították azt, új tervezettel állt elő, amelyben ötvözte a műveltségi és adócenzust.A képviselőházi ellenzék közös ellentervezettel válaszolt, amely szintén nem tenné általánossá a választójogot, a 413 kerületből csak 308-ban. Elsősorban a vidéki és nemzetiségi területeken rendelkeznének továbbra is erősen korlátozott körűen ezen állampolgári joggal.1912 végén Tisza elérkezettnek látta az időt, hogy ezt a feszültségforrást is a múltnak adja át. Az ekkor elkészített tervezet - amely a törvényjavaslat miniszteri indoklása szerint körülbelül 60-70, az 1914-es választói összeírás tapasztalatai szerint 10-20 százalékkal növeli a választójogosultak számát - nemcsak az ellenzéken, hanem magában a Munkapárton belül is ellenállást váltott ki.Kiegészítette ezt az 1914 tavaszán tárgyalt és elfogadott választókerületi törvény, aminek értelmében a választásra jogosultak 66 városi tikos szavazású és 369 vidéki nyílt szavazású kerületben élhettek állampolgári jogaikkal. Csökkentek, de nem szűntek meg a nagy különbségek a választókerületek méreteiben.A munkapárti kormányok számára az adott külpolitikai helyzetben szükségessé vált egy esetleges háborúra való felkészülés az ország belső kormányzatát illetően is. Olyan jogszabályok megalkotásáról volt szó, melyek katonai konfliktusok esetén csökkentik a képviselőház és egyéb testületek jogkörét, s amilyeneket egy sor európai államban már meghoztak. A korábbi, 1909 márciusában készült törvénytervezetet az uralkodó nem fogadta el, mivel a szerint a kormány intézkedési jogköre nem rendelődött alá a hadseregfőparancsnokságnak.A Lukács-kormánynak a kivételes hatalomra vonatkozó törvényjavaslatai ugyan a kormány és a hadseregvezetés viszonyát tekintve nem tértek el az 1909-es elképzeléstől, de Ferenc József a feszült nemzetközi helyzet miatt hozzájárult azok parlamenti előterjesztéséhez. A munkapárti többségű képviselőház gyorsan elfogadta ezeket, és 1912 decemberében szentesítették a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről, illetve a hadiszolgáltatásokról rendelkező jogszabályokat.Ezek lehetőséget biztosítottak arra, hogy az egyedül a kormányfőnek alárendelt kormánybiztosok vegyék át a közigazgatás irányítását, és a csendőrséget a városokban is felhasználhassa a kormány. Lehetőség nyílt az esküdtszékek kikapcsolására, gyorsított bűnvádi eljárás lefolytatására. Bevezethetővé vált az előzetes cenzúra is. A kormány korlátozhatta az egyesülési és gyülekezési jogot. Lehetővé vált egyes üzemek militarizálása, az igás állatok és gépjárművek katonai célú igénybevétele, az élelmiszer központi, katonai és civil célú elosztása.E törvények ellentmondtak a liberális államról alkotott elképzeléseknek: a végrehajtó hatalomnak Magyarországon sohasem látott hatalmat biztosítottak. Ez azonban nem okozott tényleges értékkonfliktust, mivel a Monarchia nagyhatalmi státusának és ezen belül Magyarország súlyának fenntartása a magyarországi politikai elit számára meghatározó cél volt, így az adott törvényeket kizárólag praktikusan, nem pedig az elvekhez viszonyítva közelítették meg.A "rendcsinálás" és a változó külpolitikai helyzethez való alkalmazkodás határozta meg a munkapárti kormányok nemzetiségpolitikai lépéseit. A magyarországi nemzetiségi mozgalmak vezetői többé-kevésbé valamennyien hittek abban, hogy az új kormányzat koalíciós elődjénél toleránsabb lesz. Voltak engedmények, bár e reményükben már az 1910-es választásokon csalódniuk kellett, ekkor az 1906-os 25-tel szemben csak 8 (5 román és 3 szlovák) nemzetiségi képviselő jutott be a parlamentbe. Hiába szerezték meg a nemzetiségi pártok a leadott szavazatok 5 százalékát, a mandátumoknak csak 2 százalékát kapták meg, miután jelöltjeik többségükben a munkapárti ellenfelektől szenvedtek vereséget.A választások után folytatódott a nemzetiségi mozgalmakban már korábban megindult társadalmi-politikai polarizációs folyamat. A korszak magyar politikusainak többsége számára valamennyi nemzetiségi mozgalom egyértelmű veszélyként jelentkezett. Sokuk számára a legfenyegetőbb rémet az országon belüli szláv mozgalmaknak a szomszédos szláv államokhoz és Oroszországhoz való esetleges kapcsolódása, az úgynevezett "pánszlávizmus" jelentette. Ezért a szláv politizálással szembeni kormányzati fellépés mindig élesebb, mint a románokkal vagy a németekkel szemben.A koalíciós kormányzat bukása a politikai pártok és csoportok sohasem látott burjánzását hozta magával. Az 1910-ben összeült képviselőházban a kormánypárt, a Nemzeti Munkapárt mellett jelen volt a Kossuth Párt, a Justh-párt, a Nagyatádi Szabó István-féle '48-as Kisgazdapárt, a pártonkívüli '48-asok Károlyi Mihály vezette csoportja, a Néppárt, az Andrássy Gyula köré csoportosuló pártonkívüli '67-esek. A Demokrata Párt kettő, az új párt Bánffy Dezső személyében még mindig egy képviselővel rendelkezett. A korábban néppárti Giesswein Sándor a Keresztényszocialista Párt színeiben jutott be a parlamentbe. Ott ült a honatyák között Áchim L. András is és a nemzetiségek nyolc képviselője.A parlamenten kívül az adott időszakban alapvetően három, nem azonos súlyú erő és irányzat működött. Mindenekelőtt a nemzetiségieké. Velük az 1910-es években sem lépett akcióegységre egyetlenegy magyar párt sem. A második ilyen csoport a szocialista munkásmozgalom. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt mindenekelőtt a Justh-párttal és elsősorban a választójog kérdésében működött együtt: a közös nagygyűlésekre a szocialisták biztosították a tömegeket."Nagypolitikán" kívüli erőt képeztek a Társadalomtudományi Társaság köré csoportosuló polgári radikálisok, akik a tízes években egyre aktívabban vettek részt a mindennapi politizálásban, annak ellenére, hogy ennek "törvényesen bevett színterén", a képviselőházban nem voltak jelen. Politizálódásukat, szűk értelmiségi hatókörükből való kilépésüket egyaránt jelezte a különböző választójogi szervezetekben való részvételük és közös szereplésük a Justh- (később Egyesült Függetlenségi és Negyvennyolcas) párttal, valamint a szocialistákkal politikai nagygyűléseken. Nagy szerepet játszottak a munkásmozgalom elméleti színvonalának és a munkásoktatás nívójának emelésében. Részben az ő tanítványaikból, követőikből jött létre már 1908 novemberében a radikális és részben demokrata célokkal az egyetemistákat összefogó Galilei-kör, amelynek aktivitása 1910 után erősödött meg.A polgári radikálisok 1914. június 6-án politikai szervezetté alakulnak. A Jászi Oszkár és Szende Pál vezette Polgári Radikális Párt programjában a közszabadságok és az egyéni szabadság megerősítését tartotta leglényegesebbnek, követelte az általános választójogot, a főrendiház megszüntetését, a sajtó-, egyesülési és gyülekezési szabadság törvénybe iktatását, a közigazgatási önkormányzat szélesítését, a sajtó- és politikai vétségek mindegyikére esküdtszéki tárgyalást. A gazdasági élet területén az egészségügy államosítása, gyökeres földreform és az ipari monopóliumok privilégiumai, valamint az agrárizmus kereskedelemellenes törekvéseivel szembeni küzdelem szerepelt a programban. A sztrájkjog minden területen való elismerése, valamint jelentős szociálpolitikai reform egészítette ki mindezt. Különösen fontos volt, hogy náluk a nemzetiségi tolerancia, az állam és az egyház teljes szétválasztása, valamint az iskolarendszer államosítása sorakozott még a neoliberális célkitűzések között. A csoport egyértelműen radikalizálódott a Társadalomtudományi Társaság 1900-as megalakítása óta. Ennek oka nem elveik, hanem társadalmi-politikai környezetük változása. Az 1910-es évekre egyértelművé vált ugyanis, hogy a magyarországi politikai életet s a kormánypártot uraló ószabadelvűség képtelen a megújulásra, állagőrző jellege minden mást elnyom, így egy tulajdonképpeni politikán kívüli csoport "kényszerül" a politikában megjelentetni a társadalmi változásokra reagáló neoliberalizmust.A képviselőházi ellenzék politikai akcióinak többsége pusztán az ellenzékiség bizonyítására irányult, s ennek eszközei az obstrukció, majd később a botrány voltak. Ellenhatásként a Munkapárton belül megerősödött a Tisza István körüli, minden ellenzéki lépésre keményen reagáló csoport.Gyakorlatilag ez lett az eredménye a Désy-Lukács-pernek is. Désy Zoltán függetlenségi képviselő, aki mint koalíciós pénzügyi államtitkár teljesen jól ismerte a párt- és az állami pénzügyek összefonódását, 1912. május 23-án, Tisza házelnökké választásának napján sikkasztással vádolta meg Lukács miniszterelnököt. Szeptemberben megismételte ezt, amikor Európa legnagyobb panamistájának nevezte Lukácsot. Rágalmazási per indult ellene, s végül 1913 májusában a törvényszék felmentette. Nyilvánvaló volt ugyan, hogy Lukács a Magyar Banktól az állami megrendelés honorálásaként felvett összeget nem saját zsebébe, hanem a pártkasszába tette, de a bíróság szerint ez is kimeríti a "panama" fogalmát. Bár Lukács egyéni becsületén nem esett folt, s nemcsak ő játszott szerepet a bíróilag panamának nevezett pénzgyűjtésben, a per mégis bukásához és Tisza István miniszterelnökségéhez vezetett.Tisza alapvető célja volt az államot olyan biztosítékokkal felszerelni, amelyek lehetetlenné teszik, hogy az általa egyedül helyesnek tartott (munkapárti) politika veszélybe kerüljön. Törvényt fogadtatott el a köztársasági propaganda ellen, s ezzel lehetetlenné tette az 1912 szeptemberében alakult Országos Köztársasági Párt működését. Jogszabályokat készíttetett az esküdtszék előtti eljárásról, a sajtóról, amelyek mind szűkítették az eddigi politizálási szabadságot, nagyobb lehetőséget nyújtottak az államhatalomnak arra, hogy közigazgatási közegein keresztül ellenőrizzen, s ha kell, tiltson.Elképzeléseit vasakarattal végigvitte: kidolgoztatta az új közigazgatási törvényt, mely a tisztviselők állami kinevezésére és önkormányzati ellenőrzésére épült, de ennek elfogadtatására már nem volt idő. Készült az új sztrájktörvény is, amely nemcsak a sztrájkolók, de a sztrájktörők jogait is tartalmazta.A képviselőházban a kormánnyal szemben álló erők gyengék voltak, és nem rendelkeztek reális alternatív koncepcióval. 1913. június 14-én fuzionált ugyan a Justh- és a Kossuth-párt Egyesült Függetlenségi és '48-as Párt néven, s ez kiszorított a pártból néhány konzervatívabb politikust: gróf Bethlen István és Désy Zoltán csatlakoztak az 1913 szeptemberében Andrássy Gyula vezetésével újjáalakuló Alkotmánypárthoz.

1914 nyara így Magyarországon kettős tendenciát mutatott. Egyrészt stabilabbá vált a politikai konfliktusokat nem meg- és feloldani, hanem elnyomni akaró munkapárti rendszer, másrészt a különböző ellenzéki csoportok új összecsapásra készülődtek. Mindkét tábor terveit megszakította egy Szarajevóban leadott pisztolylövés, az, amellyel Gavrilo Princip diák megölte az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét.

forrás: mek.niif.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Remek

(pistiC, 2017.11.05 16:02)

Jól össze van szedve, hasznos.

etyek

(szikora zoltán, 2009.01.13 16:25)