Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A DUALISTA POLITIKAI RENDSZER KIALAKULÁSA

2008.12.06
A dualista rendszer politikai struktúrája

1867-ben létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. A kiegyezés minden szempontból szorosabb kapcsolatot hozott létre Magyarország és az örökös tartományok (röviden Ausztria) között, mint egy perszonálunió, de sokkal "lazábbat", mint egy úgynevezett reálunió. A magyar tárgyaló félnek ugyanis sikerült elérnie, hogy nem vezettek be egységes birodalmi törvényhozást. Léteztek úgynevezett közös ügyek: a külügy, a hadügy, az ezekre vonatkozó közös pénzügy, melyeknek közös, birodalmi minisztériumai voltak.Az 1867. évi XII. törvényben és ennek Lajtán túli megfelelőjében, az úgynevezett decemberi alkotmányban bizonyos ügyek nem voltak közvetlenül alárendelve sem a magyar, sem az örökös tartományok országgyűlésének. Ennek kettős oka volt: egyrészt az uralkodó bizonyos döntési jogköröket magának akart fenntartani, másrészt a kiegyezést létrehozó magyar politikusok, de ellenzékük is - hogy a magyar rész önállósága minél teljesebben megmaradjon - olyan közjogi (a két terület kapcsolatát meghatározó) rendszerre törekedett, amelynek nincs központi országgyűlése (azaz teljes birodalmi gyűlése). Így egy olyan intézményi rendszer jött létre, amely nem tartalmazott közös törvényhozói hatalmat, ugyanakkor valamiféle közös végrehajtói hatalommal rendelkezett.Az elkülönült központi vagy közös végrehajtó hatalom létét mindenekelőtt a Monarchia közös védelmével indokolták, így ennek megfelelően a hadügyek és a külügyek s az ezekre vonatkozó pénzügyek közös irányítását jelentette. Ezek intézésére jött létre a közös - a Lajtán túli szóhasználatban hosszú ideig birodalminak nevezett - külügyminisztérium, hadügyminisztérium és pénzügyminisztérium. Különböző módon függtek az uralkodótól, eltérő felelősséggel tartoztak a két állam - Lajtán túli fogalommal: a két birodalomrész - országgyűlésének.A két országgyűlés a közös hadügyről a kiegyezési törvény a következőképpen rendelkezett: Ő Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai folytán mindaz, ami az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének, egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, Ő Felsége által intézendőnek ismertetik el. Ennek megfelelően a két országgyűlésnek csak a költségvetésen keresztül lehetett befolyásolása a Monarchia hadügyeire. Kiegészítette mindezt, hogy tízévente törvény született mindkét országgyűlésben a véderő létszámáról, a szolgálati időről, s az újoncok évenkénti behívását is az országgyűléseknek kellett elfogadniuk.A közös pénzügyminiszter a költségvetésen keresztül gyakorolta kontrollját, később újabb feladatot is kapott: az 1878-ban okkupált Bosznia-Hercegovina polgári kormányzatának lett legfelsőbb szintű felelőse.A közös külpolitikára vonatkozóan a kiegyezési törvény a következőképpen fogalmazott: A birodalom diplomaticai és kereskedelmi képviseltetése a külföld irányában és a nemzetközi szerződések tekintetében fölmerülhető intézkedések, mindkét fél minisztériumával egyetértésben és azok beleegyezése mellett, a közös külügyminiszter teendői közé tartoznak. A nemzetközi szerződéseket mindenik minisztérium saját törvényhozásával közli. Tehát a két miniszterelnök egyetértése kellett a külpolitikai lépésekhez, s ők parlamenti ellenőrzés alatt álltak. A nemzetközi szerződéseket pedig mindkét törvényhozásnak be kellett cikkelyeznie; a parlamenti ellenőrzés itt is megvalósult.A közös miniszterek kötelesek voltak tevékenységükről a delegációknak, tehát a parlamenti bizottságoknak beszámolni, amelyek "alkotmánysértés" esetén felelősségre is vonhatták őket. Ilyenre azonban soha nem került sor. Az egész politikai intézményrendszer arra épült, hogy a benne részt vevő intézmények (és személyek) érdekeltek a struktúra fenntartásában, s ezért a sikerre törekedve vesznek részt az alkufolyamatokban.A két elkülönült országgyűlésnek, a magyarországinak és az örökös tartományokénak voltak közös intézményeik: a két országgyűlés által választott delegációk. A delegációk jogköre alapvetően a közös költségvetés elfogadására terjedt ki. Működési mechanizmusukat úgy alakították ki, hogy még csak ne is emlékeztessenek valamilyen birodalmi gyűlésre: külön tárgyalták meg ugyanazon kérdéseket; álláspontjaikat írásban közölték egymással, s ha nem tudtak közös nevezőre jutni, akkor ültek össze közös szavazásra (amikor már vitára nem kerülhetett sor). A két fél közjogi felfogásának különbözőségét jelzi, hogy a magyarok "delegációs döntésekről", a Lajtán túliak "delegációs törvényhozásról" beszélnek. Kétségtelen, hogy a delegáció döntése, azaz a közös költségvetés csak akkor emelkedett törvényerőre, ha a két fél a parlamentjében, a saját költségvetési törvényében elfogadta azt.A közös ügyek mellett voltak az Osztrák-Magyar Monarchiának úgynevezett közösen kezelendő ügyei, mindenekelőtt a gazdaság területe: a bankügy, a vasutak egy része, a hitelügy, a vámügy. A közösen kezelendő ügyek nagy részét a tízévenként megkötött vám- és kereskedelmi szövetségben, az úgynevezett gazdasági kiegyezésben szabályozták.A dualizmus több mint ötvenéves története során közjogi kérdésnek nevezték a politikai vitákban az uralkodóval és a másik országgal közösen kezelendő ügyeket. A dualizmus kori magyar politikai célkitűzések minimuma mindig a két országnak a tényleges politikai döntésekbe való azonos beleszólási lehetősége, a két ország érdekeinek a közös intézményrendszerekben, és azok működésében való azonos érvényesülése volt. A korszakban egy-egy intézmény "semlegességét" sokszor apparátusának nemzeti összetételén mérték le. Úgy vélték, hogy az egyik birodalomfélből jött politikus avagy hivatalnok szükségszerűen a saját országa érdekeit, álláspontját képviseli az adott intézményben. A közös külügy- és a közös pénzügyminiszter közül az egyik mindig magyar származású volt, de a közös hadügyminiszter sohasem lehetett magyar. Mindkét országban létezett egy-egy külön országgyűlés, s egy-egy ezeknek felelős kormány. Az országgyűlés mindkét országban kétkamarás volt, s mindkettőben a képviselőház vitte a politikailag meghatározó szerepet.Magyarországon a képviselőház alapvetően az 1848-as szabályoknak megfelelően alakult meg, az 1848-as szabályozás alapján választották egészen 1874-ig, amikor a választási rendszert átalakították. A főrendiház is megfelelt 1848-as előképének, ezt azonban sokkal inkább az 1848 előtti főrendi táblához kell hasonlítanunk, mivel 1848-ban nem változtattak annak összetételén, s csak 1885-ben került sor e törvényhozó intézmény reformjára.A képviselőház és a főrendiház közötti állandó alkufolyamat lehetőségét az biztosította, hogy az utóbbinak joga volt visszautasítani a választott politikusok által elfogadott törvényeket, s tulajdonképpen meg kellett egyeznie a két háznak ahhoz, hogy egy országgyűlési határozat (legyen az törvény, avagy más) megszülethessék. Kétségtelen, hogy a főrendiház nem túl gyakran élt ezzel a jogával.A törvényhozás résztvevője volt bizonyos tekintetben maga az uralkodó is, elvégre a mindkét ház által elfogadott törvényjavaslatok csak az ő szentesítésével emelkedtek törvényerőre. Így a rendszerbe eleve beépült volna az uralkodóval az elfogadott törvényekről való rendszeres vita, alku. Ennek megakadályozására született meg osztrák példára az 1867. március 17-i minisztertanácson a határozat azon ügyletekről, melyek miniszteri ellenjegyzéssel ellátandó végelhatározás végett ő felségéhez terjesztendők, amelynek 12. paragrafusa volt az úgynevezett előszentesítési jog: Törvényjavaslatok, országgyűlési előterjesztések, országgyűlési bemutatásuk előtt, vagy ezeket pótló lényegesebb, ide vonatkozó rendelvények tervezetei. Ez mindenképpen erősítette a rendszer abszolutista elemeit, hiszen a kormány számára lehetetlenné tette, hogy olyan törvény-előterjesztésekkel éljen a törvényhozásban, amellyel az uralkodó nem értett egyet. Ugyanakkor az egyeztetést sem zárta ki. Ezzel a korábban nyílt alkufolyamat belsővé, "titkossá" vált: elvégre az, hogy az uralkodó szentesít-e egy törvényt avagy nem, az mindenki számára látható, az viszont kevésbé volt nyilvános, hogy a kormánnyal való tárgyalásokon engedélyezi-e egy törvény beterjesztését. Az előszentesítési rendszerből az is adódott, hogy az uralkodónak gyakorlatilag már nem volt lehetősége a szentesítés megtagadására. Még így is sor került azonban a szentesítéssel összekapcsolt alkufolyamatokra, például az egyházpolitikai törvények kapcsán, amikor az "előszentesítés" csak elvi engedély, és nem a törvényjavaslat konkrét szövegének jóváhagyása volt.A parlamentnek felelős kormányrendszer is 1848-ban jött létre. Maga az uralkodó a végrehajtó hatalomhoz több szálon kapcsolódott, mindenekelőtt ő nevezte ki az országgyűlésnek felelős miniszterelnököt, s ő hagyta jóvá a minisztérium (azaz a minisztertanács) összetételét. 1867-ben a király az 1848-asnál valamivel nagyobb jogkört kapott a miniszter kinevezésében. Míg az 1848-as megfogalmazás szerint a miniszterelnök miniszterekre vonatkozó javaslatát csak megerősíti, addig 1867 után már ő nevezi ki a miniszterelnök előterjesztésére a minisztereket. Arról a jogszabályok nem rendelkeztek, hogy kit nevezhet ki miniszterelnökké, de az országgyűlésnek felelős kormány léte azt tette természetessé és praktikussá, hogy a képviselőház többségét kitevő politikai csoport egyik politikusa kapja ezt a feladatot, máskülönben lehetetlenné vált volna a végrehajtó hatalom normális működése.

A miniszterelnöknek tehát egyszerre kellett bírnia a "korona" s a "törvényhozás" bizalmát, nem maradhatott valaki miniszterelnök, ha az uralkodó már nem tartotta elfogadhatónak. A képviselőház, a többségi párt és az uralkodó "összecsapásában" általában az uralkodó volt az erősebb, bár néha a képviselőház, azaz a magyarországi politikai elit. Ugyanakkor az uralkodó továbbra sem volt felelős az országgyűlésnek, rendeletei, miniszterelnöki, miniszteri kinevezései mégis csak miniszteri ellenjegyzéssel voltak "alkotmányosak", tehát egy olyan személy láttamozásával, akit az országgyűlés politikailag is felelősségre vonhatott. A dualizmus kori magyar közéletben az országos szint alatt a megyék és törvényhatósági jogú városok politizáltak. Igen lényeges, hogy nem pusztán a helyi körülmények meghatározásának jogát tulajdonították az itteni képviseleti intézményeknek, hanem az országos politikába való beleszólási jogot is.

Ausztria és Magyarország külpolitikája az 1890-es évekig

A Monarchia első közös külügyminisztere, Beust alapvetően poroszellenes külpolitikát folytatott, s a Balkánra vonatkozóan Oroszországgal az érdekszférák elkülönítésére törekedett. Mivel a korábbi francia kísérletek ellenére nem jött létre valamilyen osztrák-francia szövetség, a francia-porosz háború kitörésekor az uralkodó Beust és a katonai körök revansista álláspontjával szemben a semlegességet választotta. A gyors francia vereség igazolta a döntés helyességét. A Német Császárság 1871-es létrejötte után még Beust is elismerte és elfogadta, hogy Ausztria végleg elveszítette németországi hatalmi befolyását.Beust utóda, Andrássy Gyula, aki a magyar miniszterelnöki posztot a közös külügyminiszterivel váltotta fel, alapvetően a németekkel való szövetségre s Oroszország ellen, legalábbis az orosz befolyásnak a Balkánon való érvényesülése ellen építette ki külpolitikai koncepcióját. Ezen elképzeléshez a liberális elveket képviselő külügyminiszter nem talált nagyhatalmi szövetségest, így arra kényszerült, hogy a konzervatív szolidaritás alapján létrejövő három császár szövetségét fogadja el.A balkáni hatalmi viszonyok megváltozását a különböző törökellenes felkelések, tehát a kis balkáni népek lépései váltották ki. Kezdetben a Monarchia Oroszországgal közösen, tulajdonképpen a konzervatív koncepciónak megfelelően pusztán Törökország modernizációjáért szállt síkra. Az 1876-os bolgár felkelés és a szerb háború nyilvánvalóvá tette, hogy a balkáni status quo nem tartható fenn. Így az osztrák-magyar külpolitika vezetője a nagyhatalmi osztozkodás stratégiájára tért át, ezzel meg akarta akadályozni, hogy a Balkán orosz befolyás alá kerüljön. A reichstadti egyezményben, majd az Oroszország katonai beavatkozását jóváhagyó budapesti titkos egyezményben kimondták, hogy a balkáni átalakulás esetén a Monarchia annektálhatja Bosznia-Hercegovinát, Oroszország pedig bekebelezheti Besszarábiát.A török győzelmek után Oroszország mint az adott népek pártfogója hadat üzent Törökországnak, több hónapos háború után győzelmet aratott, és San Stefanóban olyan békét kötött, amely a korábbi megegyezéseket figyelmen kívül hagyta. A Monarchiában felmerült, hogy a balkáni status quo megváltozását esetleg fegyveres erővel akadályozzák meg, de inkább az Angliával és Németországgal közösen indított diplomáciai lépés mellett döntöttek. Ennek eredménye volt az 1878. június 13-án megnyíló berlini kongresszus, amely visszaszorította az orosz balkáni befolyást, ugyanakkor kimondta Románia, Szerbia és Montenegró jogi függetlenségét. Bulgária végül kisebb területtel alakult meg, mint ahogy az orosz-török háborút lezáró 1878-as San Stefanó-i béke meghatározta. Itt döntöttek Bosznia-Hercegovina sorsáról, a korábbi reichstadti egyezménnyel ellentétben a Monarchia nem annektálta, csak okkupálta az eddig Törökországhoz tartozó két tartományt. Az okkupáció fegyveres végrehajtása sokkal nehezebb volt, mint azt a Monarchia katonai vezetése elképzelte, s költsége komoly magyarországi belpolitikai problémákhoz vezetett.A berlini kongresszust követte - részben az ottani német-osztrák-magyar együttműködés tapasztalataira építve - az a szerződés a Német Birodalom és a Monarchia között, amely azután kettős szövetségként vonult be a köztudatba, s amely az első világháború egyik hatalmi tömbjének, a központi hatalmaknak csírája lett. Ekkor egy olyan védelmi szövetség született, amely orosz támadás esetére mondta ki a fegyveres segítséget, más állam támadása esetére csak a semlegességet. A kettős szövetség mellett 1882-ben létrejött a német - osztrák-magyar - olasz hármasszövetség, mely alapvetően Olaszországot és Németországot biztosította egymás támogatásáról egy lehetséges francia támadás esetére. Más országok akciója esetén a casus foederis csak akkor lép életbe, ha valamely szerződő felet két nagyhatalom részéről ér támadás. Ennek a pontnak meghatározó jelentősége volt az első világháború kitörésekor, mert 1914-ben Olaszország és Románia (amely 1883-ban a Monarchiával kötött védelmi szövetséggel gyakorlatilag csatlakozott a hármas szövetséghez) akkor mondta ki semlegességét, amikor mind az Osztrák-Magyar Monarchia, mind Németország csak egy nagyhatalommal állt háborús viszonyban.Az az osztrák-magyar célkitűzés, hogy a Balkánon ne jöhessen létre egy (oroszok támogatta) nagy szláv állam, a nyolcvanas években a szerb-bolgár konfliktus idején kényszerítette a Monarchiát külpolitikai aktivitásra. A Monarchia elérte, hogy a győztes Bulgária nem növekedett meg. Ugyanakkor a kilencvenes évek elejétől az addig az osztrák-magyar államhoz közel álló Szerbiában megerősödött az orosz befolyás. Tulajdonképpen ekkor változott meg az osztrák-magyar külpolitikai irányvonal, az eddigi egyezkedő politika helyét átvette az orosz lépésekre való felkészülés politikája. Ennek egyértelmű jele volt 1887-ben az úgynevezett keleti hármas szövetség aláírása, amelyben a Monarchia Olaszországgal és Angliával egyezett meg közös eljárásban arra az esetre, ha Oroszország egyoldalúan akarná megváltoztatni a balkáni helyzetet.

Az Andrássy-korszak

A dualista Magyarország első, gróf Andrássy Gyula által vezetett kormányának alapvető feladata a kialakuló Monarchia közös- és magyarországi alap-intézményrendszereinek létrehozása, az erre vonatkozó elképzeléseiknek elfogadtatása a másik ország kormányával, az uralkodóval és környezetével, valamint a politizáló magyarországi elittel. A közös intézményrendszerben meg kellett egyezni az osztrák féllel a közös költségekhez való hozzájárulás mértékében, a kvótában. Meg kellett kötni az első gazdasági kiegyezést. Talán a legnagyobb problémát a hadseregre vonatkozó megállapodás jelentette. Bár a kiegyezés megkötésének elsődleges racionalitása éppen a közös védelem volt, a magyarországi politizáló közönség az állami szuverenitás korlátozott voltát (részben az 1848-as tapasztalatok miatt) éppen az önálló magyar hadsereg hiányában látta. A kiegyezési törvényben szereplő magyar hadsereg kifejezés ugyanis pusztán egy elv volt, s nem valamiféle valóság. Andrássynak hosszas tárgyalások és alkudozások során sikerült 1868-ban elérnie, hogy a közös hadsereg mellett felállíthatott egy-egy kisebb önálló haderőt, Magyarország a honvédséget, Ausztria a Landwehrt. Ezek alapvetően nem a közös hadügyminiszternek, hanem a magyar kormány honvédelmi minisztereinek voltak alárendelve. A honvédség kezdetben még tüzérséggel sem rendelkezett, csak a századforduló után kapta meg a jogot önálló tüzérség kialakítására. Az önálló haderő felállítására az egyik érvet az jelentette, hogy mindkét országos kormánynak szüksége volt egy neki alárendelt fegyveres erőre az országokban felmerülő nagyobb rendzavarások esetére, mivel az abszolutizmus kori csendőrséget az ország területének legnagyobb részén megszüntették, és csak 1881-ben hozták létre az ország egész vidéki területén funkcionáló új csendőrséget. A tényleges karhatalmi feladatokra a magyar kormány, ha csak tehette, nem a honvédség, hanem a közös hadsereg egységeit vette igénybe.A belső feladatok között elsődleges volt, részben az ország területi átalakulásával is összefüggésben, a nemzetiségi kérdés rendezése. A területi átalakulás azt jelentette, hogy 1848-hoz hasonlóan újra létrejött Magyarország és Erdély uniója, s rendezni kellett a viszonyt Horvát-Szlavón-Dalmátországgal is. Nem sikerült megegyezni Fiume kérdésében. A magyar kormány nem volt hajlandó egyedüli tengeri kikötőjét átengedni a horvátoknak, s 1870-ben létrejött az állandó "fiumei provizórium", amely Fiume megyét Horvátországhoz csatolta, de a város és a kikötő a magyar kormány közvetlen ellenőrzése alá került, s egy tengerparti kormányzó irányította.A hagyományos magyar nemzetfelfogás nem fogadta el a nemzetiségek államalkotó nemzet voltát, nemzeti egyediségét; az "egy politikai nemzet" koncepciót vallotta. A politikusok egy része már 1848-ban túllépett ezen, 1849 után Kossuth is valamiféle kulturális autonómiáról gondolkodott. Ugyanakkor 1863-ban az erdélyi románoknak teljesült régi vágyuk, s a magyarok, szászok, székelyek mellett elnyerték nemzet voltuk elismerését. A kiegyezési tárgyalásokat folytató magyar politikusoknak mindezt figyelembe kellett venniük, amellett hogy úgy vélték, csak a politikai egység, a minél teljesebb körű támogatás felmutatásával képesek álláspontjukat Béccsel szemben érvényesíteni. Mindez tükröződött az 1866-ban felállított képviselőházi bizottság által megfogalmazott törvényjavaslatban. 1868-ban, a nemzetiségi törvény elfogadásakor már túl volt a magyar politikai elit a kiegyezési tárgyalásokon, s így a korábbi "nagylelkűsége" is csökkent.Az új politikai igazgatási rendszer, röviden a polgári állam kiépítésének integráns részét képezte a népiskolai törvény elfogadása is. Eötvös József ekkori javaslatát az 1848-assal ellentétben nem a világi, hanem a ténylegesen létező egyházi iskolahálózatra építette.Ugyancsak a polgári állam kiépítésének követelménye volt a közigazgatástól, azaz a mindennapi politikai befolyástól független igazságszolgáltatási intézményrendszer kialakítása, a bírói függetlenség biztosítása. Kialakították az ügyészségeket és a közjegyzői hálózatot is. Magyarországon, ellentétben Ausztriával, nem született külön törvény az állampolgárok jogegyenlőségéről, az ekkor elfogadott perrendtartás mégis kimondta a polgárok törvény előtti egyenlőségét. Civilizálták a büntetési módokat is, eltörölték a testi fenyítést és a bilincsbüntetést, bár a főrendiház e törvény elfogadását egy ideig késleltette.Az állam igazgatási rendszerének átalakítását a törvényhatóságokról és a községekről szóló törvények rendezték. A törvényhatóságokról szóló törvényjavaslat vitájában csapott komolyan össze a korszakban először egy municipialista és centralista irányzat. A municipialista a központi kormányzattal és részben a központi parlamenttel (annak esetleges alkotmányellenességével) szemben a legfontosabb biztosítéknak a törvényhatóságok (ekkor még megyék, törvényhatósági jogú városok, kerületek és székek) politikai "önállóságát" és politikai cselekvőképességét tekinti. A másik - bár nem tagadja a fenti szempont fontosságát, a reformkort átélt és végigharcolt nemzedék ezt nem is tehetné - a törvényhatóságoknak kevesebb politikai súlyt akar biztosítani. A központi hatalomtól való függésüket azzal látja megalapozottnak, hogy azok a politikai szerep mellett (amely mindenekelőtt az egyes politikai kérdésekben való állásfoglalás és az általuk nehezményezett intézkedések elleni feliratok elkészítésének jogát jelenti) az állami közigazgatást is képviselik, emellett természetesen a helyi igazgatás meghatározói, jogszabályokat adhatnak ki. Az előbbi álláspontot mindenekelőtt az ellenzékiek, az utóbbit a kormánypártiak vallották, s ebből természetszerűleg következett, hogy a centralisták álláspontja győzött 1870-ben. Ezért a főispán (a központi hatalom helyi megbízottja) jogköre, mindenekelőtt a tisztviselői kar feletti ellenőrzési joga bővült. A másik, a politikai viták középpontjában álló kérdés a megyei közgyűlés (a törvényhatósági bizottság) összetételének problémája volt. A javaslat és a törvény szerint ugyanis a közgyűlések képviselőinek felét nem választják, hanem automatikusan az adott törvényhatóság, illetve község legnagyobb adófizetői, a virilisek teszik ki. A korszak felfogása szerint a gazdagabbak inkább a kormánypárt támogatói, így a virilizmus intézménye nem pusztán a liberális és demokrata elveknek mondott ellent, hanem a kormány befolyását növelte az adott bizottságokban. A nemzetiségi képviselők úgy vélték, hogy a virilizmussal a kormányzat egyben a magyar szupremáciát is biztosítani akarja, mivel a nemzetiségi megyékben a kisebbségben lévő magyarok általában a gazdagabbak.A törvény elfogadását követő évek azt mutatják, hogy a kormány valóban törekszik a megyék ellenőrzésének átvételére, s minden eszközt felhasznál, hogy az új törvényhatósági bizottságokban hívei legyenek többségben. Az igazgatás átalakításához tartozik Budapest létrehozása Buda, Pest és Óbuda egyesítésével 1873-ban. A főváros igazgatási, politikai struktúrája a viták következtében eltér az átlagos törvényhatóságokétól. Nem főispánja van, hanem főpolgármestere, akit a kormányzat három jelöltjéből választanak. A budapesti virilizmus is más, itt az 1200 legnagyobb adófizetőből választják meg a választójogosultak a közgyűlés felét.Egy sor, a korszakban meghozott jogszabály és intézkedés az általános állampolgári jogok biztosításához, a polgári államnak a katolikus egyházi befolyástól való függetlenedéséhez vezetett. Mindenekelőtt újra (1849-ben már sor került rá) megtörténik a zsidóság emancipációja: a zsidó vallásúak is teljes jogú állampolgárok lesznek. Az 1865-ös választásokon még nem rendelkezhettek választójoggal, ám 1869-ben ők is ugyanúgy szavazhatnak, mint a más felekezetekhez tartozók. A személyes emancipáció megtörténik, de csak az 1890-es évek közepén kerül sor az izraelita vallás egyenjogúsítására, azaz bevett vallássá tételére. Törvényben szabályozzák a vegyes házasságokból származó gyermekek vallását is (elkeresztelési rendelet).A korszak egyházpolitikájához tartozott az úgynevezett katolikus autonómia mozgalom. A katolikus egyház ugyanis szerette volna saját kezelésébe venni a szerzetesrendektől II. József alatt elkobzott vagyonból létrehozott vallás- és tanulmányi alapokat. Az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a liberális katolikus Eötvös József messzemenőkig támogatott egy ilyen megoldást, de csak akkor, ha az adott szervezetben a hívő laikusoknak meghatározó szerepe lehet. Ezt viszont az egyháziak nem fogadták el. A kérdés a dualizmus története során még többször előkerült, de egyedül Erdélyben oldotta meg az úgynevezett Erdélyi Katolikus Státus.

A politikai pártok

A kialakuló új politikai rendszer képviselőházi pártjainak gyökerei visszanyúlnak az 1861-es országgyűlés Felirati és Határozati Pártjára. Ekkor még a nem magyar politikusok is alapvetően a magyar pártok képviselőházi padsoraiban foglaltak helyet. A Felirati Pártból jött létre a Deák-párt avagy a jobbpárt, azaz a kiegyezés létrehozói és támogatói. A Deák-párt a korszak kormánypártja. A felelős kormányzat kialakulása után továbbra is Deák Ferenc maradt a párt erkölcsi tekintélye, formális vezére, de egyre inkább megvalósult az a dualizmus egészére jellemző gyakorlat, hogy a párt tényleges vezetője a mindenkori miniszterelnök, ekkor Andrássy Gyula. A pártban együtt foglaltak helyet liberális és konzervatív politikusok, összekötőjük a dualista rendszer fenntartása, az ország - a kiegyezéssel létrejött - közjogi helyzetének védelmezése. A párt nem adott ki pártprogramot (ez különben a dualista Magyarország valamennyi kormánypártjára igaz). A párt célkitűzéseit a választások után a kormányzat által megfogalmazott trónbeszédekből, az ahhoz kapcsolódó válaszfeliratokból olvashatjuk ki. Ezek hangsúlyozottan nem elsősorban elvi kinyilatkoztatások, hanem a gyakorlati feladatok összefoglalói, mindig egy-egy országgyűlési ciklusra, azaz három évre vonatkozóan.Például az ismerten Horváth Boldizsár által megfogalmazott 1869-es trónbeszéd mindenekelőtt leszögezi, hogy közjogi téren megszületett az évszázadok óta várt megoldás, s a nemzetnek most a belreformok terére kell lépnie, azaz részben folytatnia az 1867 óta folytatott törvényalkotási folyamatot. Általános irányelvként a trónbeszéd a korszerű haladás szellemének követését tűzi ki célul, hogy Magyarország elfoglalhassa az őt megillető helyet az európai államok sorában mint a nyugati kultúra őre és tényezője. A feladatok kiterjednek a polgári bírósági rendszer kiépítésére, az új típusú közigazgatási struktúra kialakítására, a választási törvény módosítására. A kétkamarás országgyűlés felsőházát is át kell szervezni, de ezen a téren a biztos és rögtönzés nélküli haladást tekinti irányadónak a program. Ugyancsak megoldandóak még a sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési szabadság kérdései. Visszatér a trónbeszéd a hűbéri maradványok felszámolásának kérdésére, s itt is megfontoltságot - a tulajdon szentségének és a helyes közgazdasági elvek figyelembevételét - javasolja. Az egész "polgári állam" csomagból látszik, hogy az adott kormánypárt bár liberális, de tekintettel kell lennie arra, hogy politikusai között nagy számban találhatók konzervatívok. Elvileg is leszögezi a trónbeszéd, hogy meg kell találni a helyes egyensúlyt a régi és új, a ragaszkodás és rögtönzés között.A válaszfelirat, amelyet a Deák-párt frakciója által megbízott kilenctagú bizottság fogalmaz meg gyakorlatilag csak jóváhagyja a trónbeszédet. Egyedül a határőrvidék polgárosodásának, polgárosításának követelménye jelenik meg új elemként. Tudjuk, hogy ebben a kérdésben nincs eltérés a Deák-párt és a kormányfő, Andrássy Gyula között, nyilvánvaló, hogy a területi kérdéseknek, a központi hatalom (hadsereg) ellenőrzése alóli területkivonásnak említése az ő tárgyalási, alkupozícióit erősíti az uralkodóval, a közös miniszterekkel és a közös apparátussal szemben.Két ellenzéki párt működött a korszak képviselőházában, mindkettő valamiféleképpen a Határozati Pártból nőtt ki. Egy ideig nehezen elkülöníthetőek, legalábbis a választókerületekben: mindkettő a baloldal nevet viseli. Csak végleges szétválásuk után vette fel az egyik a balközép, a másik a szélsőbal nevet. A jobb- és balközép, szélsőbal kifejezések alapvetően a kiegyezéshez való viszonyt képezték le.A Tisza Kálmán, Ghyczy Kálmán és Jókai Mór vezette balközép elfogadta a Habsburgok többi országával és tartományával való közös államot, de elutasította az adott politikai szerkezetet. Attól tartottak, hogy az adott szerkezeten belül a másik ország, másik birodalomfél felülkerekedik Magyarországon, s bekövetkezik az ország valamilyen elnémetesítése. A párt első, nem sokkal a koronázás után kiadott programja a közjogi kritikán kívül nem sokban tér el a kormánypárt célkitűzéseitől. A megyék politikai súlyának fenntartása, a sajtó-, az egyesületi szabályozás részleges különbözősége legalább annyira következik a párt ellenzéki jellegéből, mint abból, hogy Tiszáéknak, ellentétben a kormánypárt liberálisaival, nem kellett kompromisszumokat kötniük párton belüli konzervatívokkal. A párton belül eltért az elképzelése a Tisza és Ghyczy, továbbá a Jókai által vezetett csoportnak. Az utóbbiak közjogi radikalizmusa vezetett oda, hogy 1867-es alapprogramja után nem egészen egy évvel, 1868 áprilisában kiadták az úgynevezett Bihari pontokat - ez akár a szélsőbal párt programja is lehetett volna.A Böszörményi László, Madarász József vezette szélsőbal nem fogadott el semmiféle közösséget, teljesen független állam megvalósítása volt a célkitűzése. Jól tükröződik ez Kossuth Lajos 1867 augusztusában a váci választóihoz írott levelében, ahol kimondta: Én az osztrák ház uralmát hazám függetlenségével s önállóságával incompatibilisnek hiszem. Ez az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat eszméjének hangsúlyozása. A nyílt levél megjelent a Magyar Ujságban, az ezt követő bírósági eljárás mutatta, hogy az adott jogrendszer mennyiben toleráns egy 1849-es állásponttal szemben. Mivel a szerző, Kossuth külföldön tartózkodott, s így nem lehetett felelősségre vonni, a lap szerkesztőjét állították bíróság elé, és ítélték el egyévi államfogházra.A párt első programjában szinte kizárólag a közjogi kérdéssel foglalkozott, kiegészítve azt az arisztokratizmus elvetésével és a jogegyenlőség követelésével. Az "1848-as Párt" nevet felvett csoport kimondottan az 1848-hoz való visszatérést követelte 1868 áprilisában. Két évvel későbbi programjukban a közjogi követelések mellett a megyei jogok megtartása és az egyenlőség követelményének ismételt és hangsúlyozott kijelentése szerepelt. Ugyanez a program mondta ki, hogy szükség van a párt helyi szervezeteinek létrehozására, egyfajta demokratikus aktivista álláspontot képviselve. Eddig is az 1848-as Párt volt az, amely leginkább támaszkodott állandó helyi politikai körökre, akár az alföldi demokrata kör mozgalmára, akár a honvédegyleti mozgalomra.A kialakult pártok első társadalmi megmérettetésére 1869-ben került sor, ennek legitimálnia kell a két éve létrejött közjogi, államjogi struktúrát. Ugyanakkor nem pusztán a kiegyezés, azaz az Osztrák-Magyar Monarchia adott formájának megszavazásáról, hanem a kiegyezést elfogadók, a kiegyezést létrehozók elfogadásáról, a politikai hatalomban való megerősítéséről van szó. Ennek a választásnak kell eldöntenie, hogy a kiegyezést létrehozó Deák-párt a választók többségének akaratát fejezi ki, avagy jogos az ellenzék azon állítása, hogy itt pusztán egy politikai csoport érdekeinek és álláspontjának az országra, a nemzetre való ráerőltetéséről van szó.A kiélezett helyzet ellenére jellemző a választásra, hogy viszonylag kevés jelölt indult. A választókerületek 84 százalékában indult kormánypárti, 53 százalékában balközépi és 16 százalékában szélsőbal, azaz 48-as párti jelölt. Így a választókerületek egyharmadában egyetlenegy jelölt került fel a szavazási listákra. A mandátumok több mint kétharmadát kormánypártiak nyerték, húsz százalékukat balközépiek, a többit szélsőbaloldaliak. A választókerületek több mint 60 százalékában két jelölt csapott össze, és csak hat százalékukban indult három politikus. Annak ellenére, hogy legalább három párt létezett képviselőházi szinten az országban, valójában a választókerületekben inkább kétpártrendszer működött. A politikai összecsapások is ezt mutatják, a szavazással eldöntött választások közel háromnegyedében a két közjogi tábor politikusai álltak egymással szemben. Tulajdonképpen fegyelmezettnek nevezhetjük mindkét tábort, csak 24 olyan kerület volt (6%), ahol több kiegyezésellenes politikus indult egymás ellen, s csak 21 (5%) olyan, ahol kormánypárti, azaz kiegyezést támogató színekben indult több jelölt. A választás a Deák-párt győzelmét hozta, bár a párt veszített súlyából, továbbra is megtartotta abszolút képviselőházi többségét a mandátumok 59 százalékát szerezve meg, a jelentősebb ellenzéki párt, a Balközép csak 27 százalékot szerzett. Hogy a választókat valóban érdekelte a szavazás, mutatja, hogy a jogosultak 73,37 százaléka szavazott.

A Lónyay-időszak

A következő években úgy tűnt, válságba került az a pártrendszer, amely korábban teljes mértékben stabilnak látszott. Az országgyűlésben működő pártok szinte valamennyien keresték helyüket, formájukat az új politikai rendszerben, már nem a lét vagy nemlét (az Osztrák-Magyar Monarchiáé, azaz a dualizmusé) múlt ezen a választáson. Új pártcsírák, pártkísérletek jelentek meg. A Balközépből kiváló politikusok Reformpárt néven új, a kiegyezést kevésbé elítélő programot adtak ki. Többen más jellegű programok köré csoportosultak; kísérlet történt egy iparospárt - tehát egy nem közjogi, hanem érdekképviseleti alapon szerveződő csoport - létrehozására. Szinte minden sajtótermék egy katolikus párt létrehozásáról cikkezik - ilyenre hivatkozva számtalan program jelenik meg. Az ötlet felmerülésében a konzervatív politikusok azon helyzetmegítélése is szerepet játszott, hogy a Deák-párt túlzottan liberális, a kormánypártnak a konzervatív elemektől való megszabadítása, azaz azok külön szervezkedése nem veszélyes. A konzervatív pártalakításra vonatkozó gondolatok ekkor, 1872-ben még csak csírájukban jelentkeztek, s maximum a kormánypártnak belülről való befolyásolására törekedtek, s a külön szervezkedésre csak a Balközép és a Deák-párt 1875-ös fúziója után kerül sor. Speciális helyzetet teremtett a kormánypárton belül, hogy a kormánypártok vezetője maga a miniszterelnök volt, s az 1872-es miniszterelnök, Lónyay Menyhért nem alaptalanul vélhette úgy, hogy elődje, a közös külügyminiszteri székbe került Andrássy Gyula nem engedi át teljesen neki a kormánybotot. Deák súlya és szereplése is korlátozta mozgásszabadságát. Ezért a választások idején arra törekedett, hogy felhasználva a lehetőségeket a párton belül, elsősorban hozzá közel álló politikusokat juttasson mandátumhoz. A kormánypárt egységét bontotta az is, hogy sokan éppen a külön konzervatív, egyházias szervezkedés ellensúlyozására úgy vélték, hogy erősíteni kell a párt liberális jellegét.A Balközépben egyre gyakrabban jutott szóhoz az a Ghyczy Kálmán nevével fémjelezhető álláspont, hogy a pártnak inkább a Deák-párttal, legalábbis annak liberális elemeivel kell összefognia, s nem a szélsőballal. Nemcsak a Balközép és a Deák-párt élt át 1872-ben valamiféle válságot, hanem a dualizmust legélesebben elutasító 1848-as párt is. Itt a közjogilag radikálisabb, talán '49-esnek nevezhető Madarász József által vezetett frakció állt szemben az emigrációból visszajött politikusok, mindenekelőtt az Irányi Dániel által vezetett, a perszonáluniót is elfogadó csoporttal. A párt 1872. januári országos értekezlete nem tudta mozgósítani a párthíveket, s ugyanakkor Irányiéknak sikerült perszonáluniós álláspontjuk mellé a korszak legdemokratikusabb követeléseit, például az általános választójogot is pártprogramként elfogadtatniuk.A különböző közjogi pártok szembenállását 1872-ben még növelte, hogy a kormánypárt 1870 óta, azaz a törvényhatósági törvény elfogadása óta mindent megtett, hogy a törvényhatóságok politikai vezetését kezébe vegye, nem utolsósorban azért, mert az országgyűlési választások lebonyolítása ezeknek feladata volt. Nem sokkal az 1872-es választás előtt a kormánypárt beterjesztett a képviselőházba egy új, az 1848-ast módosító választójogi és választási eljárási javaslatot. Ez részben az eddigi tapasztalatok alapján változtatta meg az 1848-as szabályozásokat (nem feledkezhetünk meg arról, hogy akkor külön szabályozták a szűkebb értelemben vett magyarországi és külön az erdélyi választásokat), részben modernizálta a cenzus rendszert, szinte teljesen adóalapra helyezve azt. Ugyanakkor az ellenzék, nem teljesen alaptalanul, úgy vélte, hogy a javaslat közvetlenül a választások előtti elfogadása, valamint az, hogy a tervezet a képviselőházi ciklusokat háromról öt évre emelné, a kormányon lévők hatalmát akarja stabilizálni. Ezért a korszakban először obstrukciót kezdett, s elérte, hogy az országgyűlés feloszlatásáig nem kerülhetett sor a törvény elfogadására. Ezzel bizonyította, hogy nem lehet a képviselőházban figyelmen kívül hagyni álláspontját.A kormánypárt ugyan viszonylag sikeresen került ki a választásokból, de ez sem erősítette meg önbizalmát. Ráadásul még az év során a párton belüli ellentétek megbuktatták Lónyayt, s őt követően tulajdonképpen tényleges vezéri szerepre nem pályázó politikusok álltak a kormány élén. Lónyay hívei a párton belül frakciót alakítottak, ami gyengítette a kormány, illetve a kormánypárt akcióképességét. Ennek következtében a Balközép Ghyczy által vezetett csoportja kilépett a pártból, hogy Középpárt néven a legnagyobb ellenzéki párt és kormánypárt egyesülésének szükségességét hangsúlyozó frakciót alkossanak. Abban, hogy ez a gondolat végül többséget nyert mind a Deák-pártban, mind a Balközépben, s maga Tisza Kálmán is elfogadta azt, meghatározó szerepet játszott a hetvenes évek elejének gazdasági, pénzügyi válsága. Úgy vélték, hogy az állam pénzügyeinek rendbetételére egységes és erős kormánypártra van szükség. Így alakult meg a két párt többségéből 1875-ben a Szabadelvű Párt, amely azután 30 évig megkérdőjelezhetetlenül uralta a magyarországi pártpolitikai életet.Még a fúzió előtt elfogadta az országgyűlés a választási törvényt. Ez az 1872-es javaslatra épült, fenntartotta az 1848-as választójogi kategóriákat, többségüket tulajdon-, illetve tevékenységi alapról adóalapra helyezte át. Megtartotta az új törvény az 1872-es javaslatnak azt a szabályozását is, hogy az adóhátralékosok nem rendelkeznek választójoggal. Mindenekelőtt ez vezetett ahhoz, hogy 1875-től csökkent a szavazójogosultak száma. Ezt a feltételt csak 1899-ben törölték el. Egységesítette a törvény a választási eljárást, a választásra jogosultak összeírásának módját és a választás lebonyolításának folyamatát. Egyértelműbbé tette, hogy nyílt választásról van szó, mivel az 1848-as megfogalmazás ebben a kérdésben félreérthető vagy legalábbis félremagyarázható volt. Megszületett az ellenzék által 1872-ben követelt összeférhetetlenségi törvény is, amely kizárta a képviselők sorából az állami és törvényhatósági hivatalnokokat. Nem teljesült az ellenzéknek az a kívánsága, hogy a választási visszaélések ellen szóló külön törvényt hozzanak meg, erre csak 1899-ben került sor. A képviselőházi ciklusok hossza viszont - az ellenzéki álláspontnak megfelelően - három év maradt, s az első ötéves parlamenti ciklusra csak az 1887-es választás után került sor. A Deák-párt konzervatívjai Sennyey Pál vezetésével Jobboldali Ellenzék néven alakítottak pártot. A Balközépnek az adott politikát el nem fogadó politikusai előbb Elvhű Balközép néven szervezkedtek, majd egyesültek az 1848-as Párt többségével, s felvették a Negyvennyolcas Függetlenségi Párt nevet.

Az ausztriai rendszer kialakulása

Az 1867-es osztrák, úgynevezett decemberi törvények a kiegyezési határozatokon túl a bírósági rendszert, az országgyűlés két házának jogkörét és összetételét szabályozták, az állampolgári jogegyenlőségről, a vallási és felekezeti szabadságról, nemzetiségről, magántulajdonról, polgári házasságról s az uralkodó jogállásáról rendelkeztek.A kiegyezés szentesítése után Karl Auersberg vezetésével megalakult liberális kormányt a miniszterelnök hercegi címe ellenére a legtöbb miniszter származása alapján polgárkormánynak nevezték. 1868 májusában három olyan törvény is született az ausztriai parlamentben, amely a liberálisok és konzervatívok kemény összecsapása után a liberálisok erejét mutatta. A házassági törvény a katolikusok házasságára vonatkozóan is a polgári törvénykönyvet mondta ki illetékesnek. A népiskolai törvény bevezette a felekezetektől független nyolcéves állami oktatást. Külön törvény született a felekezetek közötti viszony szabályozásáról. Ezek megsértették az 1855-ös konkordátumot, melyet végül 1870-ben Potocki konzervatív kormánya mondott fel.Az osztrák parlamentben 1870-től fokozatosan visszaszorultak a liberálisok, és erőre kaptak a konzervatívok és a különböző szláv pártok. Ennek következtében 1871-ben Karl Sigmund von Hohenwart került kormányra, aki a csehekkel való kiegyezést tartotta legfőbb feladatának. A cseh parlament úgynevezett alapcikkelyében megfogalmazott követelése Csehország és Magyarország azonos jogállása és a Lajtán túli birodalomrész teljes föderalizálása volt. Más tartományok is síkraszálltak hasonló jogok megszerzéséért. Az adott követelésekkel szemben nem pusztán a német politikusok, de Andrássy Gyula magyar miniszterelnök is fellépett. Attól tartott, hogy egy trializmus vagy szélesebb körű föderáció Magyarországnak a Monarchián belüli súlyát fogja csökkenteni.Hohenwart bukása után olyan választójogi törvény született Ausztriában, amely a központi parlamentnek a tartományoktól való függetlenedését szolgálta, tulajdonképpen az addigi föderatív jellegzetességeket csökkentette. Eddig ugyanis a tartományok gyűléseinek küldöttei alkották a parlament alsóházát, ezután közvetlenül választották őket, nem a Magyarországról is jól ismert választókerületi rendszerrel, hanem a nagybirtokosok, a városok, a kereskedelmi kamarák és községek kúriáin keresztül.A Magyarországon Tisza-korszaknak nevezett stabil kormányzat Ausztriában 1879-ben gróf Eduard Taaffe miniszterelnöki kinevezésével vette kezdetét, aki Hohenwart feudális-konzervatív csoportjával, valamint a csehekkel és a lengyelekkel fogott össze. Taaffe az osztrák császárság polgárosítását, az ellentétek féken tartását kis lépésekkel igyekezett elérni. A csehek kibékítésére kiadott nyelvrendelete megengedte a cseh hivatali nyelvhasználatot a Szudéta-vidéken, s a prágai egyetem kettéválasztásával (német és cseh egyetemre) létrehozta a cseh nemzeti felsőoktatást. Szociálpolitikájában részben követte Bismarckot. Iparfelügyelőséget hozott létre, korlátozta a munkaidőt, s baleset- és betegbiztosításról fogadtatott el törvényeket. A választójogot is kiterjesztette: a minimális cenzust a felére szállította le. Bukásához az a választójogi kérdés járult hozzá, amikor olyan javaslatot terjesztett elő, amely szerint a városi és községi kúriában minden felnőtt férfi választójogot kapott volna.Taaffe miniszterelnöksége alatt jöttek létre és erősödtek meg azon antiliberális pártok, amelyek azután a századforduló környékén meghatározó szerepet játszottak az ausztriai politikai életben. Mindenekelőtt a német nacionalisták Georg von Schönerer vezetésével, akik az ausztriai német területeket a Német Birodalomba akarták beolvasztani, és a Karl Lueger irányította keresztényszociálisok, akik katolikus-konzervatív szociálpolitikát és a németek Ausztriai hegemóniáját követeltek.

Tisza Kálmán korszaka

Magyarország történetének 1875 és 1890 közötti időszakát Tisza-korszaknak nevezték már a kortársak is, és a történetírásban is bevetté vált ez a kifejezés. Jellemezték többféleképpen. Egyesek szerint ez a mozdulatlanság korszaka, amelyben az 1867 után megindult, a polgári államot kiépítő reformok sorozata megtorpant. Mások, a későbbi problémák korszakából visszatekintve, boldog békeidőknek nevezik, hiszen kormányváltáshoz vezető politikai válság nem zajlott le ebben a másfél évtizedben. Van, aki Tisza Kálmánt a 19. századi értelemben vett centralizált állam és politika kiépítőjének tekinti.Tisza a kiegyezéses rendszert kritizáló párt vezetőjéből vált a kiegyezéses rendszert védelmező párt és kormányzat megkérdőjelezhetetlen "generálisává". Útja egyáltalán nem volt töretlen. Az 1870-es évek második felében komoly viták folytak a Monarchián belül a gazdasági közösség formája és tartalma körül. Tisza és legtöbb párthíve úgy vélte, hogy a Monarchia jegybankja, az Osztrák Nemzeti Bank mellett létre kell hozni az önálló Magyar Nemzeti Bankot. Az osztrák fél, s maga az uralkodó is az egységes jegybanknak volt elkötelezett híve. A maximális eredmény, amelyet Tisza - az uralkodó által el nem fogadott lemondásaival - ki tudott csikarni, az az Osztrák Nemzeti Banknak Osztrák-Magyar Bankká való átalakítása volt. Ennek élén felváltva állt az uralkodó által kinevezett osztrák és magyar kormányzó, Bécsben és Budapesten egyenrangú igazgatóságot állítottak fel, és kétnyelvű bankjegyeket bocsátottak ki. A magyarországi hiteligénylők számára ettől fogva körülbelül ötvenmilliós állandó hitelállomány állt rendelkezésre.A másik alapvető kérdésben, a gazdasági kiegyezésben Tisza még ennyit sem tudott elérni. Szinte kormányra lépése pillanatában felmondta a vám- és kereskedelmi szövetséget (erre a törvény jogot adott). A viták egy része abból adódott, hogy a fogyasztási adók a gyártó vagy a fogyasztó ország bevételét képezik-e. Magyarország számára hátrányos volt, hogy az Ausztriában gyártott, de Magyarországon értékesített szesz, sör, cukor fogyasztási adója az osztrák államkincstárba került. Egy másik vitakérdés a behozatali vámok mértéke körül zajlott. Az osztrák fél csökkenteni akarta a kávé, tea, déligyümölcs vámját, hogy állampolgárai - a fő fogyasztók - olcsóbban juthassanak hozzá. A magyarok pedig azért akarták növelni, mert a közös költségvetésben meghatározó szerepük volt. A hosszas, közel hároméves alkudozás után megkötött új gazdasági kiegyezés Ausztriának kedvezett. Növelték az osztrák ipart védelmező ipari vámtételeket, bár kétségtelen, hogy a magyarországi nagybirtokosok érdekeinek megfelelően a gabona, liszt és élőállat behozatali vámja, ha kisebb mértékben is, de emelkedett. A kávé vámjánál a magyar álláspont győzött, ugyanakkor a fogyasztási adók kérdésében el kellett fogadni Ausztria álláspontját.A közjogi-gazdasági problémák megosztották a Szabadelvű Pártot, több csoportja a tárgyalások során, illetve az osztrák követelések elfogadása idején kilépett a kormánypártból, s 1878-ban az eddigi Jobboldali Ellenzékkel létrehozta az Egyesült Ellenzéket. Az új, Apponyi Albert által vezetett párt 1867-es alapon állott, s egyaránt voltak benne konzervatív és liberális politikusok. A kortársak nem éppen dicsérően "habarék" pártnak nevezték. Az Egyesült Ellenzék létrehozása miatt a Szabadelvű Párt képviselőházi többsége alig pár főre csökkent, az 1878-as választás során sikerült ezt 55 főre emelni.1878 után kialakult az a pártrendszer, mely a dualista Magyarország egy hosszú szakaszára jellemző volt. Ezt hegemón többpártrendszernek nevezhetjük. Bár a választásokon több párt indult, csak egyetlenegynek volt esélye a mandátumok többségének megszerzésére. A többi párt nem indított a győzelemhez elégséges számú képviselőjelöltet. Mindebből következően nem jöhetett létre politikai váltógazdaság, azaz nem volt esély arra, hogy különböző felfogású pártok váltsák egymást a kormányzatban. Ennek is szerepe lehetett abban, hogy a kormányzó Szabadelvű Párt "elkényelmesedett", s nem folytatott következetesen liberális reformprogramot. A politikai pártrendszer dinamikáját így nem a pártok, hanem a politikusok pártállásának változása adhatta meg. A rendszerben mindig volt egy a kiegyezéses rendszert feltétel nélkül védelmező párt, a kormányon lévő Szabadelvű Párt; létezett egy vagy több, a kiegyezéses rendszer egészét elutasító párt, ezek a Függetlenségi vagy a '48-as, vagy a Függetlenségi és '48-as nevet viselték. A szélsőségesen 1867-es és az 1848-as tábor között létezett egy közjogi kritikát is gyakorló, de alapvetően 1867-es ellenzéki párt, amelyen keresztül a személyi vagy csoportos pártmozgások mindkét irányban lezajlottak. Az első ilyen "közvetítő" párt az Egyesült Ellenzék volt.Tisza Kálmán nem pusztán a közjogi kérdésekkel kapcsolatosan képviselt más álláspontot, mint ellenzéki korában. Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetközi helyzete, Magyarország helye a dualista birodalmon belül, és saját pozíciójának átalakulása mind a változások irányába hatott. Mint láttuk, az úgynevezett Bihari pontokat "szögre akasztotta" a kormányra kerüléskor, sőt, erre kényszerült a kiegyezési és banktárgyalásokon is. A közigazgatásra vonatkozó elképzelései is megváltoztak a hatalom gyakorlása folyamán. Nem sokkal kormányának megalakulása után egységesen megyékbe szervezte a nem városi jogú törvényhatóságokat. A helyi erők ellenállása miatt nem került sor a történelmi megyerendszer teljes átalakítására, csak ott módosítottak az igazgatási egységek jellegén és határain, ahol azok nem megyékbe voltak szervezve. Mindenekelőtt Erdélyben történtek változások. Nem pusztán a Királyföld önállósága szűnt meg, de az eddigi szász és székely székekből is vármegyék alakultak, ugyanúgy, mint Magyarországon a Hajdú és Jász-Kun kerületből. Így az országban 63 megyei törvényhatóság jött létre. A korábbi 71 törvényhatósági jogú városból 24 maradt, s önálló egységet alkotott Fiume is.A törvényhatóságok szerkezete is megváltozott. 1876-os reformjának lényegét a közigazgatási bizottságok felállítása jelentette, melyeket fele részben választott, fele részben kinevezett tagokból állítottak össze, hogy összehangolják az állami és a helyi igazgatást. A paritás a kétféle tagok között nem volt teljes, mert a bizottság felett állt a főispán, így valamennyi törvényhatósági közeg felett megvalósult a kormányellenőrzés. A szabályozás egyben kivonta a választott tisztviselők köréből az orvosokat, levéltárosokat és a számvevőket, őket ezentúl a főispán nevezte ki.A megyék jogkörét csökkentette s egyben a szakigazgatást erősítette az, hogy 1881-ben létrehozták a csendőrséget, amely fegyelmi ügyekben a honvédelmi, szolgálati tekintetben a belügyminisztérium alá tartozott. A törvényhatóságok állami ellenőrzését és apparátusukban a szakmai színvonal emelését szolgálta az 1883-as hivatalnoki képesítési törvény s a törvényhatóságok jogkörét módosító 1886-os törvény, mely a megyei hivatalnokok (a választottak is) feletti fegyelmi jogkört a főispán kezébe adta.A Tisza-korszakhoz szokás kötni a kormányzat megváltozott nemzetiségi politikáját, ám az átalakulások már korábban megkezdődtek. Az 1870-es évek közepén felszámolták a három szlovák gimnáziumot, és betiltották a Matica Slovenskát, a szlovákok központi kulturális-politikai szervezetét. Az 1875-ös egyleti szabályozás, melyet Tisza mint belügyminiszter adott ki, megtiltotta, hogy a nemzetiségek politikai szervezeteket alakítsanak, csak irodalmi és kulturális egyesületeik lehettek.Az állami intézkedéseket kiegészítették az államilag támogatott társadalmi egyesületek, mint például az FMKE, az EMKE, melyek mindent elkövettek - bár nem túl nagy sikerrel - a nem magyar anyanyelvű lakosság elmagyarosításáért. Míg a nemzetiségi törvény alapvetően a magyar politikai nemzetet egy társadalomnak fogta fel, s többek közt ezért volt elfogadhatatlan, értelmezhetetlen számára a magukat nemzeti közösségként tételező nemzetiségek követeléscsomagja, addig a Tisza-korszakban, részben a nemzetiségek folyamatos szereplése, részben a Monarchián belüli lét frusztrációja következtében a magyar nemzetet is egyre inkább közösségként értelmezték.E nemzetiségi politika eredményeként a nemzetiségi politikusok, nemzetiségi pártok egymás után vonultak vissza a képviselőházi politikai élettől. Az erdélyi román politikusok már az 1860-as évek végén kimondták a passzivitást, azaz a képviselőválasztásoktól való távolmaradást. 1875 után a magyarországi románok is ugyanerre az álláspontra helyezkedtek, hasonlóan a Szlovák Nemzeti Párthoz. A szerb pártok és politikusok tartottak ki legtovább, ők az 1890-es években mondták ki a passzivitást.A dualizmus korszakában hosszú ideig csak a munkások alakítottak parlamenten kívüli pártot. Olyan társadalmi osztály pártjairól volt szó, amelynek tagjai nem rendelkeztek választójoggal, tehát a korszak pártjaitól eltérő jellegű szervezetet kellett létrehozniuk. 1868-ban szinte egy időben két egyesület alakult meg, ezek a magyarországi munkáspártok előképének tekinthetők: az alapvetően önsegélyre építő Buda-Pesti Munkásegylet és a programjában már politikai jogokat is követelő Általános Munkásegylet. Az utóbbi célkitűzései között szerepelt az általános választójog, és távolabbi célként a magántulajdonnak munkás termelő-társulásokkal való felcserélése.Pár évig nem volt nagyobb feszültség a "hivatalosság" és a munkásszervezetek között, de mikor 1871-ben az Általános Munkásegylet a párizsi kommün áldozatainak emlékére gyászünnepséget rendezett, a tüntetés vezetőit letartóztatták. 1872-ben indították meg ellenük az úgynevezett hűtlenségi pert, s bár a bíróság felmentette a vádlottakat, a munkásmozgalom szervezetei jó egynéhány évre szétzilálódnak. Ebben nagy szerepet játszik az is, hogy az 1875-ös, az egyesületeket szabályozó belügyminiszteri rendelet különleges korlátokat állít a munkásszervezetek elé is. Az 1878-as év nemcsak a munkásszervezetek újjáéledésének, hanem megosztottságuknak is bizonyítéka. Ekkor alakul meg a Nemválasztók Pártja, s pár hónapra rá a Magyarországi Munkáspárt, amely a "túlzott" politizálást s a gazdasági harc elhanyagolását veti az előbbi szemére. Igen lényeges, hogy mindkét szervezet öndefinícióként már a párt kifejezést használja.A két párt 1880-ban egyesül Általános Munkáspárt néven, már a németországi szocialista mozgalom célkitűzéseihez hasonló programmal és a marxi osztályharc- elmélet alapján. A párt tevékenysége az 1880-as években népgyűlések tartására és követeléseit összefoglaló petíciók elkészítésére szorult vissza. Megkezdődtek a nagyipari sztrájkok is, de a munkásság szervezettsége igen alacsony volt, s a Munkáspárt éppen a hatósági fellépésektől való félelmében inkább a politikai akciókat támogatta. A kormányzat nem engedélyezi a szociáldemokrata elnevezés használatát, ezért lett Munkáspárt a szervezet neve, ugyanúgy, mint két évvel korábban. A hatóság a korszakban még alapvetően rendészeti problémának tekintette a munkásmozgalmat, s mint ilyennel a belügyminisztérium, a csendőrség illetve a rendőrség foglalkozott. Az 1878-ban elfogadott magas színvonalú büntetőtörvénykönyv, az úgynevezett Csemegi-kódex "osztály elleni izgatás" kitétele lehetőséget adott a szocialisták bíróság elé állítására. Mind a munkások munkaviszonyát, mind engedélyezett akcióformáikat az 1884-es ipartörvény szabályozta. Ez a gyáriparban 10, illetve 12 éves kortól engedélyezte az alkalmazást napi 8 órában. A felnőttek számára a már rég nem alkalmazott napi 16 órás maximális munkaidőt határozta meg. A törvény tiltotta a sztrájkokat, de büntetési tételeket csak a sztrájktörők elleni fellépésekre szabott ki. Ugyanakkor elrendelte, hogy a munkaadók (mindenekelőtt iparosmesterek) és a munkavállalók közötti konfliktusok megoldására paritásos békéltető bizottságokat kell felállítani.A Tisza-korszak kettős értékrendjét tükrözte az országgyűlés felsőházának 1885-ös reformja. Ennek lényege, hogy a régi hatalmi viszonyok és intézmények csak minimálisan változzanak, s ugyanakkor a politikai rendszer polgáriasuljon. Ennek az 1867 óta elmaradt lépésnek megtételére éppen Tisza Kálmán rendszerének tetőpontján került sor, nem sokkal azután hogy a főrendiház megakadályozta az úgynevezett kényszerbeni polgári házasságról szóló, a képviselőház által többszörösen elfogadott javaslat törvénnyé válását. Ennek az ellenállásnak tulajdonítják sokan, hogy 1885-ben megszületett a főrendiház reformja. A törvény-előkészítő folyamat azt mutatja, hogy itt nem Tisza Kálmán büntető akciójáról van szó, de valószínű, hogy a képviselők egy része éppen az ellenállás miatt szokatlan örömmel adta áldását a javaslatra. Az 1885-ös reform előtt és után is tagjai voltak a főrendiháznak az uralkodó család nagykorú főhercegei, és az úgynevezett országzászlósok. Megmaradtak a főrendiházban a római katolikus, a görög katolikus és az ortodox (azaz görögkeleti) egyháznagyok, kimaradtak a csak címzetes római katolikus püspökök, bekerültek viszont a protestáns egyházak vezetői. Ugyancsak kiestek a megyék élén álló, az államot (azaz kormányt) képviselő főispánok, ami azt a törekvést mutatta, hogy szétválasszák a végrehajtó és a törvényhozó hatalmat. Ugyanakkor, ha csak jelzésszerűen is, de megtörténik a bírói és a törvényhozói hatalom összekapcsolása azáltal, hogy a királyi Curia elnöke és másodelnöke, a budapesti királyi ítélőtábla elnöke és 1896-tól a magyar királyi közigazgatási bíróság elnöke, illetve másodelnöke is a főrendiház tagja lesz.Az uralkodó, azaz a kormány jogot kap arra, hogy "érdemes személyeket" élethossziglan főrendiházi taggá nevezzen ki. Ez a beavatkozás a törvényhozás felsőházának életébe nem olyan radikális, mint amilyet a miniszterelnök, Tisza Kálmán szeretett volna. A leglényegesebb számszerű változást a szabályozásnak az a része hozta, amely szerint nem minden nagykorú arisztokrata lesz tagja 1885 után a főrendiháznak, csak azok, akik bizonyos (3000 forintos) földadó-cenzusnak megfelelnek. A kortársak és a történeti irodalom nagy része az arisztokrácia politikai hatalomvesztésének tekinti az adott reformot. Az új főrendiház továbbra is arisztokrata intézmény maradt, bizonyos kérdéseknél továbbra is a római katolikus egyház képviselői karakterisztikus álláspontja érvényesült, legalábbis bizonyos ideig (nem feledkezhetünk meg arról, hogy 32 katolikus mellett csak 10 görögkeleti és 13 protestáns egyháznagy ült az új főrendiházban).Az 1880-as években a kormányzatnak egy addig nem tapasztalt jelenséggel is meg kellett küzdenie. A legtöbb európai államhoz hasonlóan kialakult Magyarországon is az antiszemita mozgalom. Támogatói mindenekelőtt azon személyek és rétegek voltak, akik a polgárosodás veszteseinek érezték magukat. A korábban is létezett, elszigetelt antiszemitizmust 1867-es és 1848-as politikusok egy csoportja a tiszaeszlári vérvádat felhasználva megpróbálta az országos politika színterére vinni. Az Istóczy Győző és Verhovay Gyula által vezetett Antiszemita Párt kimondottan zsidóellenes követeléseit a kistulajdonosok és részben a munkások szociális követeléseivel próbálta ötvözni. Pártjuk volt az első kísérlet arra, hogy közjogi kérdésben állást nem foglaló politikai szervezetet hozzanak létre.Az Antiszemita Párt kimúlásában két momentum játszott meghatározó szerepet. Egyrészt a hagyományos politikai elit számára túlzottan radikalizálták tömegeiket, s olyan szintre vitték az antiszemitizmust, amely az alapvetően liberális magyarországi politikai kultúrában elfogadhatatlan volt. Másrészt közjogi semlegességük miatt a közjogi politizáláson iskolázott választójogosultak nem fogadták el őket a létező pártok alternatívájaként.Az 1880-as évek vége felé az addig stabilnak tűnő kormányzaton belül repedések keletkeztek, ami a politikai tüntetések egyre gyakoribbá válásában is tükröződött. 1886-ban még a kormánypártot is nehezen lehetett lecsillapítani, mikor Janszky tábornok megkoszorúzta Hentzi tábornok síremlékét. Pár évvel később a véderőtörvény megújítása körül alakult ki politikai válság. Az 1888-ban beterjesztett új véderőtörvényben ugyanis nem pusztán létszám- és költségemelésről volt szó, hanem kimaradt belőle a véderőtörvény tízévenkénti kötelező megújítása. Ezt pedig a politizáló magyar közvélemény a dualista rendszer egyik meghatározó összetevőjének, a két ország és a központi apparátus (mindenekelőtt a hadsereg) közötti egyensúly biztosítékának tekintette. Ezért még maguk a kormánypárti képviselők, Tisza Kálmán generális "mamelukjai" sem fogadták el a javaslatot, mutatva, hogy ők is ragaszkodnak az egész rendszer alkufolyamatainak fenntartásához. Az ugyanekkor "közfelháborodást" keltő másik újdonság az egyéves önkéntesség intézményének megreformálása volt, annak kimondása, hogy azon érettségizettek, akik egyéves speciális szolgálatuk után nem felelnek meg a tiszti vizsgán, kötelesek még egy évet szolgálni. A leginkább érintett egyetemista korosztály felháborodása érthető: nem volt kedvük életükből még egy évet Mars oltárán feláldozni. Az egész vita azonban átment abba a részkérdésbe, hogy az adott tiszti vizsgát milyen nyelven tegyék le az "önkéntesek". Az osztrák-magyar probléma jelent itt meg. Ráadásul a hadsereg belszervezete Ferenc József kizárólagos jogkörébe tartozott, ezért az, hogy a magyar parlament a tiszti vizsga magyar nyelven való letételéről vitatkozott, az uralkodói jogok kétségbevonásának számított.Ekkor jelent meg az Apponyi Albert vezette '67-es pártnál, mely ekkor a Mérsékelt Ellenzék nevet viselte, az a taktika, hogy a véderőtörvény elfogadását feltételekhez kötötték, mégpedig saját megfogalmazásuk szerint sem pusztán az alkotmányos jogok és biztosítékok védelméhez, hanem olyan reformokhoz a közös hadsereg intézményeiben, melyek Magyarország állami önállóságának és állami intézményeink nemzeti jellegének mellőzhetetlen elvi és gyakorlati következményei. Az ilyen jellegű követeléseknek is szerepe volt abban, hogy az addig császári-királyinak nevezett közös hadsereget ezentúl hivatalosan is császári és királyinak, azaz k. u. k.-nak nevezték.

A két paragrafus ellen az ellenzék a képviselőházban obstrukciót szervezett, az érintettek, a politikai tüntetésekben mindig aktív egyetemisták pedig birtokukba vették a főváros utcáit. Tisza részben visszakozni kényszerült. Bekerült a szövegbe a tízévenkénti megújítás kötelező volta, s ígéret született arra, hogy a tiszti vizsga nehezebb elméleti kérdéseire a magyar honos "önkéntesek" magyarul is válaszolhatnak. A "vereség" nyilvánvalóvá tette a politikai elit számára, hogy a miniszterelnök hatalma már nem a régi, nem elmozdíthatatlan posztjáról. Tisza azonban formailag nem a véderőtörvény körüli eseményekbe, hanem Kossuth Lajos magyar állampolgárságának kérdésébe bukott bele. Az 1879-es honossági törvény ugyanis kimondotta, hogy azok a külföldön élő magyar állampolgárok, akik tíz év alatt nem látogatnak haza, vagy a Monarchia valamely külképviseleténél nem jelentik be, hogy magyar állampolgárok kívánnak maradni, elveszítik állampolgárságukat. Senki számára sem volt kétséges, hogy a törvényt mindenekelőtt az 1849 óta emigrációban élő Kossuth Lajos ellen fogalmazták meg. Kossuth természetesen kijelentette, hogy nem hajlandó az állampolgársága fennmaradásához szükséges lépést megtenni. Ekkor Tisza közvetítő javaslatot tett, mely szerint az 1879-es törvényt úgy kellene módosítani, hogy mindazok, akik egy magyar város díszpolgárai, automatikusan magyar állampolgárok is. Kossuth ekkorra már számtalan magyarországi városnak és községnek volt díszpolgára. Ezt a közvetítő javaslatot még saját kormánya sem fogadta el, talán meg akartak szabadulni Tisza - úgy tűnik, kellemetlenné vált - "atyai hatalmától". A 15 évig kormányzó generális erre hivatkozva mondott le. Lezárult a dualizmus kori magyar történelem egy meghatározó, stabil korszaka.

forrás: mek.niif.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.