Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Károlyi-kormány 1931-32

2009.02.27

1931 augusztusában – Bethlen István lemondása után – Károlyi Gyula kapott megbízást a kormányalakításra. A miniszterelnök-cserék jelentőségét a korszak folyamán az adta, hogy az 1920-as években olyan politikai struktúra alakult ki, melynek középpontjában a mindenkori kormány állt. Az ország lakossága ugyanakkor szinte egyöntetűen fentről várta a válság következményeinek elhárítását, ami még jobban kihangsúlyozta a végrehajtó hatalom szerepét. Károlyi Gyula, a „pipás ember”, ahogyan arisztokrata körökben nevezték, az egyik legbefolyásosabb politikai személyiségnek számított, jóllehet komolyabb pozíciót csak 1930 decembere, azaz külügyminiszterré történt kinevezése óta birtokolt. Helyzetét a hatalomátvétel körülményei és a személyével szemben támasztott igények együttesen határozták meg. A társadalom egyes csoportjai között korábban is meglévő nagy jövedelmi különbségek tovább nőttek. Miközben a legfelsőbb rétegek egy főre jutó éves jövedelme 1930–31-ben átlag közel 18 ezer pengő volt, addig a lakosság 81%-ánál a 300 pengőt sem érte el. Az emberek többsége nem tudta, de nem is akarta elfogadni Bethlen érvelését, hogy a válság olyan nemzetközi jelenség, amelynek negatív hatásait Magyarországnak nem áll módjában elhárítani. Mind szélesebb körben adtak hitelt a Bethlen Istvánt érő bírálatoknak. Ezek a volt miniszterelnököt a mozdulatlanság, a változatlanság megtestesítőjének, rendszerét pedig korruptnak és pazarlónak mutatták be. Ilyen körülmények között szerencsés megoldásnak tűnhetett Bethlen részére, hogy a feszültségeket egy kormányváltással vezesse le. Károlyi kiválasztása mellett, aki egyértelműen a kormányzó jelöltje volt, számos tényező szólt. Puritán életvitele révén személye kevésbé tűnt támadhatónak. Továbbá Horthy feltétlen bizalmát bírta, fia révén rokonságban is állt vele. Nagybirtokosként az agrárius körök támogatták, de kapcsolatban állt a nagytőke képviselőivel is.

A Károlyi-kormány kifelé hathatós intézkedésekkel próbálta erősíteni tekintélyét. Ehhez jogalapot az 1921. évi III. tc., az ún. rendtörvény, valamint Matuska Szilveszter 22 halálos áldozatot követelő biatorbágyi merénylete után pár nappal, szeptember 19-én bevezetett statárium adta. Novemberben szélsőjobboldali puccskísérletet lepleztek le. A szociáldemokrata párt lendületét – melytől elsősorban tömegereje miatt tartottak – vidéki szervezeteinek felszámolásával igyekeztek megtörni. 1932 júliusában pedig letartóztatták a hazai kommunista mozgalom négy vezetőjét és közülük kettőt – a nemzetközi tiltakozás ellenére – statáriális eljárással kivégeztek.

A közvéleményt azonban nem az efféle demonstratív és hatalombiztosító lépések, hanem főleg a kormányzat válságkezelő elképzelései foglalkoztatták. A parlament 33-as bizottsága még augusztusban 5-ös albizottságot választott a minisztériumok költségvetésének felülvizsgálatára. Károlyi ezzel összhangban fő célként az államháztartás pénzügyi egyensúlyának helyreállítását jelölte meg, ami a bevételek fokozását – elsősorban adóemelést –, valamint a kiadások lefaragását – nyugdíj-, létszám- és bércsökkenést – foglalt magába. 1931 novembere és 1932 júliusa között négy ízben szállították le a közalkalmazottak fizetését. Korlátozták a napilapok terjedelmét, s takarékossági okokra hivatkozva hasonló lépéseket terveztek a szociális kiadások terén. A restrikciós politikának voltak pozitív következményei is, mindenekelőtt {I-77.} sikerült alacsonyan tartani az inflációs rátát. Az emberek túlnyomó többsége számára mégis annak negatív hatásai domborodtak ki. Az általános életszínvonal-csökkenés, a munkanélküliség ugrásszerű megnövekedése nemcsak az alsóbb – munkás és szegényparaszti – rétegeket fordította szembe a kormánnyal. A középosztály mértékadó, tisztviselői részét jövedelmei esésén túl különösen az aggasztotta, hogy gyermekeik állásszerzési esélyei az iskolák befejezése után minimálisra zsugorodtak. Az értelmiségi munkanélküliség tömegessé válása sokakban újra felidézte az 1920-as évek elején nyomorúságos körülményeit. Az egzisztenciális gondokon túl erős volt a félelem attól, hogy az 1918-at idéző összeomlás következik be. Méreteit és esetleges következményeit tekintve a legsúlyosabb feszültség az agrártársadalomban alakult ki. Károlyi a szigorú pénzügyi racionalitás alapján állva elzárkózott attól, hogy a nehéz helyzetben lévő mezőgazdasági termelést az addigiaknál nagyobb mértékben segítse. A parasztok és nagybirtokosok viszont joggal kérhették számon a korábban beígért támogatás elmaradását. A stabilizációs program mellett lényegében csak a nagytőke és a hozzájuk kapcsolódó bankár és ipari szakértői kör – élén a nagy tekintélynek örvendő Teleszky Jánossal – állt ki maradéktalanul.

A társadalmi feszültségek növekedésével párhuzamosan aktivizálódott a parlamenti ellenzék is. 1931 decemberében lemondott posztjáról a kormánypárt „örökös” kisgazda minisztere, Mayer János. A Keresztény Gazdasági és Szociális Pár pedig kivált a kormányból, visszahívta képviselőit a 33-as bizottságból és a későbbiekben várakozó álláspontra helyezkedett. Károlyi a rá nehezedő nyomás csökkentése érdekében arról igyekezett meggyőzni a közvéleményt, hogy a megszorítások mindenkire, így a kormányzati szférára is egyformán érvényesek. A „parádés kiadások” elleni küzdelem jegyében üzemen kívül helyezték az állami autókat, megszüntették a miniszterek védelmét biztosító rendőri erőket, Zsitvay Tibor igazságügy-miniszter pedig törvényjavaslatot készített elő az országgyűlési képviselők összeférhetetlenségének szigorításáról. Ezek a bizalomerősítőnek szánt lépések azonban csak ideig-óráig hatottak. Nem feledtethették azt a tényt, hogy a {I-78.} válság terheit alapvetően mégis a társadalom alsóbb, illetve kisebb mértékben a középső rétegei hordozták. A miniszterelnök alapjában véve Bethlenhez hasonlóan ítélte meg a válság természetét és az abból kivezető utat. Elvetette minden olyan reform lehetőségét, amely a társadalom legvagyonosabb elemi számára fokozottabb anyagi tehertételt, s a két hagyományos vezető csoport, az arisztokrácia és a nagypolgárság hatalmi pozícióiban pedig lényeges változásokat eredményezett volna.

A két politikus viszonyát alapvetően más jellegű problémák terhelték. Károlyi, jóllehet korábban nem volt pártember, nem kívánta a folytonosságot megtagadni. Miniszterei felerészben kerültek ki régi és új kormánytagokból. Korrekt módon attól is elzárkózott, hogy elődjét bűnbaknak kiáltsa ki. Azt azonban nem volt hajlandó eltűrni, hogy az áldozat szerepét reá osszák ki. Bethlen viszont pontosan ezt akarta abban a reményben, hogy idővel, ha a válság enyhül, visszatér a miniszterelnöki posztra. Károlyi kezét erősen megkötötte, hogy csak elvileg rendelkezett szilárd parlamenti többséggel. A kormánypárt heterogén jellege persze nem új jelenség, s a miniszterelnökök mindig is rákényszerültek arra, hogy képviselőiket különböző manőverekkel, taktikai eszközökkel tartsák össze. A válság viszont még inkább kikezdte a párt egységét. Egyre gyakrabban bírálták a kormány politikáját, felerősödött a „frakciózás”, néhányan pedig a pártból való kilépéssel próbáltak nyomatékot adni elégedetlenségüknek. Utóbbiak közül Sztranyavszky Sándornak 1931. decemberi, nyílt levélben bejelentett kiválása váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Károlyi valójában azzal került lehetetlen helyzetbe, hogy az Egységes Párt többsége nem őt, hanem a pártelnökséget továbbra is megtartó Bethlent tekintette tényleges vezetőjének. Ilyen körülmények között a kormányfőt először 1931 őszén, majd később újra meg újra foglalkoztatta az a lehetőség, hogy ellenzéki legitimista és polgári politikusok bevonásával szélesítse ki bázisát, vagy akár egy új „középpártot” hozzon létre. A tervből végül, részben az Egységes Párt ellenállása miatt, részben pedig azért nem lett semmi, mert olyan kötelezettségekkel, mindenekelőtt demokratikus jellegű reformokkal járt volna együtt, amelyeket Károly – konzervatív politikus lévén – nem vállalhatott.

A kormányfő maga is pontosan érezte próbálkozásai sikertelenségét, melyben viszont a külső körülményeken túl bizonytalankodó magatartása és a taktikai képességek terén mutatkozó hiányosságai is szerepet játszottak. Ezért 1932 nyarán felajánlotta távozását. Horthy ezt akkor még nem fogadta el. Az Egységes Párt agrárius lobbija azonban növekvő hevességgel támadta a kormányt, és ebben támogatta őket Bethlen is, aki a miniszterelnökkel való szembenállást nyílt levélben jelezte. Károlyi, belátva végleges kudarcát, szeptemberben újból benyújtotta lemondását, amit Horthy elfogadott.

forrás: mek.niif.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.