Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az 1935. évi választás és következményei

2009.02.27

1935-ben a Gömbös–Bethlen küzdelem újult erővel folytatódott tovább. Január elején Gömbös megszabadult két bethlenistának tartott miniszterétől, Imrédy Bélától és Kállay Miklóstól. Ugyanakkor nagyszabású tisztogatást hajtott végre a hadsereg vezetésében. Elmozdította a posztjáról Kárpáthy Kamillót, a hadsereg főparancsnokát, helyettesét, Vogt Valdemárt és Rőder Vilmos vezérkari főnököt. Hasonlóképp nyugdíjaztatott számos tábornokot is. igaz, a hadsereg legfőbb irányítói posztjait Horthy jórészt saját embereivel töltette be, a tisztikar egészén belül végrehajtott változások azonban Gömböst erősítették. Ekkor indult el az a folyamat, melynek során a régi – a kormányzóhoz személyesen is kötődő – vezetőket fiatalabb, más mentalitású és többségében németbarát tisztek foglalták el. Gömbös sikerein felbátorodva továbblépett és január 24-i szolnoki beszédében már félreérthetetlen célzással kijelentette: „Rozsdás csáklyájú öreg halászok zavarják az élet folyását… ócska fegyverekkel játszó politikai vadorzók játékától mit sem kell félnem, berozsdásodott az ő mordályuk.” (Gömbös szavai nyomán kapták a kormánypárt konzervatív politikusai a csáklyás nevet.) Jóllehet a január 29-i NEP-értekezleten a képviselők ismét bizalmukról biztosították Bethlent, a szakítás lehetősége a levegőben lógott. Ilyen körülmények között Horthy sem tarthatta tovább kényelmes és visszahúzódó pozícióját. Előbb-utóbb egyértelműen állást kellett foglalnia valamelyik fél mellett. A február 9-i kormányzói kihallgatáson – elkerülendő a választást, Gömbös ellen foglalt állást. A miniszterelnököt a Bethlennel való együttműködésre és minden lényeges kérdésben engedményekre kényszerítette. {I-92.} Utóbbi azonban vereségét csak átmenetinek tekintette, s amikor március 2-án kormánya nevében benyújtotta lemondását, maradása fejében sikerült kicsikarni a házfeloszlatást elrendelő leiratot. Horthy döntésében több tényező is szerepet játszott. A kettejük közötti régi személyes kapcsolaton túl a kormányzó tagadhatatlanul vonzódott az „erős kéz” politikájához, hű embere sok tekintetben katonás stílusához. Elismerte azokat az erőfeszítéseket is, amelyeket a kormányfő a valóság leküzdése érdekében tett. Végül a Kisgazdapárt, a különböző jobboldali erők, politikai és társadalmi szervezetek többnyire Gömbös által inspirált akciói arról győzték meg, hogy a közvélemény többsége a miniszterelnök mögött áll, akire a stabilitás megőrzése végett feltétlen szükség van. Ezek után Gömbös befejezte a kormányátalakítás folyamatát: az utolsó markáns konzervatív politikus, Keresztes-Fischer helyét Kozma Miklós foglalta el a belügyminiszteri poszton. A Reformnemzedék egyik vezetőjéből, Bornemissza Gézából pedig kereskedelemügyi minisztert csinált. Március 5-én bejelentette a Tisztelt Házban a képviselőknek az idő előtti választások kiírását. Bethlen és számos társa, köztük Kállay Miklós, Keresztes-Fischer Ferenc, Pesthy Pál, Rakovszky Iván volt miniszterek azonnal kiléptek a kormánypártból. Bethlen azonban tisztában volt azzal, hogy neki Gömbössel szemben, ellenzéki pozícióból nagyon nehéz vonzó programot adni és mandátumokat szerezni. Ezért elutasította egy konzervatív párt létrehozását és híveit sem biztatta kilépésre a NEP-ből.

A választások március végén, április elején zajlottak le és az eredmény szinte mindenben megfelelt Gömbös várakozásainak. A kormánypárt 171 mandátumával megerősödve került ki a küzdelemből. Az eredmény kialakításában a szokásos választási csalások és kormányprivilégiumok felhasználása – az ellenzék ajánlási íveinek visszautasítása, a választók közvetlen befolyásolása, a hatalmas kampánypénzek, a rádiónak, mint propagandaeszköznek a monopolizálása – jelentős szerepet játszott. Az ellenzék szinte minden árnyalata egyetértett abban, hogy ezen a választáson történt a legtöbb törvénysértés és csalás. A legdurvább eset Tarpán történt, ahol Gömbös a hozzá csatlakozni nem akaró Bajcsy-Zsilinszky Endre ellenében olyan személyt választatott meg képviselőnek, akiről utóbb kiderült, hogy nemcsak a neve hamis, hanem még választójoggal sem lett volna szabad rendelkeznie. Minden addiginál nagyobb számban, összesen 38 mandátumot támadtak meg petícióval, s ebből 17-nél a Közigazgatási Bíróság az eredményt megsemmisítette. Ennek ellenére nem írható minden a közigazgatási apparátus közreműködésének számlájára. Nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy Gömbös viszonylagos népszerűségének, a reformretorika sikerének köszönhetően egy „tiszta” választáson is többséget szerzett volna.

A választások eredményeképpen a parlamenti erőviszonyok gyökeresen megváltoztak. A konzervatív tábor korábban meghatározó pozíciókkal rendelkezett, most viszonylag csekély súlyú és pártpolitikai szempontból erősen megosztott politikai erő lett. A választásokat kormánypárti részről szervező Sztranyavszky, Marton és Kozma hathatós közreműködésével a képviselők számát az 1931. évi 158-ról 171-re növelő kormánypárt átalakult. Ennek mértéke csak az Egységes Pártnak Bethlen által még az 1920-as évek elején megvalósított átformálásához hasonlítható. A képviselők jelentős része az őrségváltás jegyében kicserélődött – 96 teljesen új személy jelent meg a kormánypárti {I-93.} képviselők között – és többségük Gömbösnek engedelmeskedett. A konzervatívok a maguk 30–40 helyével immár egyértelműen kisebbséget alkottak. Súlyos vereséget szenvedett a másik alapvetően hasonló világnézeti beállítottságú csoportosulás, a Zichy János vezette Keresztény Gazdasági és szociális Párt is. 1931-ben még 31 mandátum jutott nekik, 1935-ben már csak 14. Rajtuk kívül konzervatívnak csak mintegy fél tucat pártonkívüli képviselő – köztük Bethlen István – minősíthető. A nyílt megmérettetést addigi választókerületében, Debrecenben Bethlen sem vállalta – egyhangúlag, ellenjelölt nélkül választották meg Nagykanizsán –, s ez intő jel volt abban az értelemben, hogy pusztán az „alkotmányvédelem” zászlajával nem lehet a korabeli Magyarországon széles tömegeket megnyerni.

Többféleképpen értékelhető a Kisgazdapárt eredménye. Eckhardték eredetileg „tiszta” választásban, ennek hatásaként kb. 50–60 mandátumban és a kormányra kerülés közeli lehetőségében reménykedtek. Ehhez viszonyítva a megszerzett 23 képviselői hely mindenképp kudarcnak minősíthető. A kisgazda politikusok ezért egyértelműen az őket sújtó közigazgatási terrort és az ígéretét be nem tartó kormányfőt tették felelőssé. Ugyanakkor tény, hogy a párt így is a legerősebb ellenzéki erővé vált, melynek jelentősen megnőtt. A polgári baloldal Rassay Károly és Vázsonyi János vezette erői lényegében szövetségben indultak a választásokon. Fél tucat mandátumot szereztek, nagyjából annyit és ugyanott, mint a korábbi alkalmakkor, ami arra utalt, hogy bázisuk meglehetősen szűk körben mozgott, ez a bázis azonban szilárdan kitartott mellettük. Tovább csökkent viszont a Szociáldemokrata Párt képviselőinek a száma: az 1931. évi 14 helyett ezúttal csak 11 jutott nekik. A szociáldemokrácia tehát – már ami a társadalmi támogatottságot illeti – nem tudott kikászálódni abból a mély gödörből, amelybe az 1920-as évek második felében került. A válság ugyan némi megerősödéssel járt együtt, ez azonban nem vált tartós tendenciává. Bizonyos kedvezőtlen nemzetközi jelenségek – a két fontos testvérszervezet, a német és az osztrák párt felszámolása – tagadhatatlanul hozzájárultak a kudarchoz, mégis a visszaesés módosítás szükségességét jelezte a párt addigi irányvonalában.

A választás jelentős jobbratolódást hozott a parlament összetételében, ami főleg a kormánypárton belüli erőeltolódással függött össze. Nem kísérte viszont siker Gömbös szélsőjobboldali ellenzéke a nemzetiszocialisták fellépését. Hatásos program és propaganda, megfelelő vezetők híján csak a Festetics Sándor nagybirtokos(!) vezette Magyar Nemzeti Szocialista Párt jutott be a parlamentbe, két képviselői hellyel. Igaz viszont, hogy társadalmi támogatottságuk ennél nagyobb volt – több mint 50 ezren szavazták rájuk –, ám a többségi elvre épülő választási szisztéma miatt a töredékszavazatok teljesen elvesztek.

Miután Gömbös választási győzelmével elérte, hogy a miniszterelnöki és pártvezéri funkció ismét egy kézbe került, újból hozzálátott régi elképzelése megvalósításához: a NEP tömegpárttá szervezéséhez, a korporációs rendszer kiépítéséhez. Nyilatkozatai sejtetni engedték, hogy pártját monopolhelyzetbe kívánja juttatni. Hamar kiderült azonban, hogy a kormányfő alaposan lebecsülte a vele szembenálló erőket. Nyílt hatalmi ambíciói és a választási terror miatt szinte minden politikai csoportosulás szembefordult vele. A legveszélyeztetettebb helyzetben lévő szociáldemokrácia Gömbös-ellenessége nem {I-94.} volt meglepő. Mellettük viszont a konzervatív befolyás alatt álló felsőház is egyre határozottabban juttatta kifejezésre elégedetlenségét a kormány iránt. A korporációs tervek ellen egyöntetűen foglaltak állást a főleg nagyipari munkásságra építő szociáldemokrata, valamint a kisiparosok és az állami alkalmazottak egy részét tömörítő keresztényszocialista szakszervezetek. A diktatúraellenesség jegyében olyan erők közeledtek egymáshoz, mint Bethlen és hívei, a legitimisták, a Rassay vezette liberális-demokraták és Eckhardt Tiborral, Gömbös hajdani partnerével az élen a kisgazdák. Egyértelműen ellenzéki pozíciót foglalt el az erősen jobboldali Wolff-párt is a fővárosi önkormányzatban. A szociáldemokratákat kivéve szinte minden fontosabb erőt magába foglaló alkotmányvédő frontot a kormányfő csak akkor semlegesíthette volna teljesen, ha társadalmi hátterét erősítendő széles körű szociálpolitikába kezd. Történtek is ilyen irányú kezdeményezések. 1935 nyarán rendeletben kísérelték meg a 48 órás munkahét bevezetését és a legkisebb munkabérek hivatalos megállapítását. A miniszterelnöknek 1936-ban sikerült tető alá hoznia a hitbizományi és a telepítési törvényt. Ezek a szociális reformok – mindenekelőtt a földkérdéssel kapcsolatosak – azonban távolról sem bizonyultak átütő erejűeknek és összességében véve csalódást okoztak. Az 1936. évi XI. tc. háromezer holdban kívánta maximálni az egy kézen levő hitbizomány nagyságát és az addigi hitbizományi földek mintegy 30%-ának felszabadítását foglalta magába. Ezt viszont csak 25–30 év alatt kívánta elérni. Ráadásul úgy, hogy meghatározott feltételek esetén nem zárta ki újabb, akár paraszti hitbizományok létrehozásának a lehetőségét sem. A legnagyobb várakozással kísért telepítési törvény (1936. évi XXVI. tc.) pedig 400 ezer holdat akart szétosztani szintén hosszú időtartam, 25 év alatt és szigorú pénzügyi feltételek mellett. Mindeközben a titkos választójogról már egy szó sem esett. Széles tömegek csalódtak Gömbös ígéreteiben, akiről egyértelműen kiderült, hogy elsősorban a hatalom érdekli. Fogyó népszerűséggel, kemény politikai harcokkal, sőt, belső, a párton és a kormányon belüli ellentétekkel kell a kormányfőnek szembenéznie. Ebben a küzdelemben újólag Horthy bizonyult kulcsfigurának. A kormányzót elgondolkodtatta és álláspontjának megváltoztatására késztette, hogy számos hű embere, rokona és korábban nagyra becsült tanácsadója szembefordult Gömbössel, akinek vezéri ambícióit, népszerűségét a tisztikaron belül egyre féltékenyebben figyelte. A miniszterelnök pozícióvesztése 1936 tavaszától felgyorsult. Félreállítását jóllehet már Horthy is támogatta, így sem lett volna az könnyű feladat, ám Gömböst súlyosbodó betegsége megakadályozta abban, hogy komoly ellenállást fejtsen ki. Úgy tűnt, hogy október 6-án bekövetkezett halála megtöri a jobboldali radikalizmus lendületét a politikai életben.

forrás: mek.niif.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

kfdjvkjbv

(jvgjdfvhbleh, 2011.12.29 22:18)

köszönöm. mint laikus teljes mértékbe kielégítő információhoz jutottam Önök által.