Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A külpolitika mozgásterei a két világháború között

2009.02.27

A trianoni béke aláírása után a magyar külpolitika mozgástere rendkívüli módon összeszűkült. Miután a külpolitika 1918 előtt közös ügy volt, így a trianoni országnak meg kellett teremtenie az önálló külképviseleti szerveket és az apparátust. Ebben a tekintetben a Bethlen-kormány külügyminisztereinek (Bánffy Miklós, Daruváry Géza, Scitovszky Tibor, Walko Lajos) csak formális szerep jutott a miniszterelnök mellett. A minisztérium mindennapos működését gróf Khuen-Héderváry Károly irányította, mint a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője, majd 1925-től a külügyminiszter állandó helyettese. Tehetségét és szervezőképességét Bethlen nagyra tartotta. Khuen-Héderváry 1905-ben kezdte külügyi pályáját. A Monarchia bukaresti, madridi, londoni, majd berlini követségén teljesített szolgálatot és az ekkor kialakított külügyi kapcsolatait 1920 után is fenntartotta. Mindezek mellett Bethlen arra törekedett, hogy az ország érdekei szempontjából fontos külföldi követségekre megbízható, képzett diplomaták kerüljenek. A magyar külpolitika irányait az is megszabta, hogy az országnak egy olyan háború utáni Európába kellett beilleszkednie, ahol a vezető hatalmak akaratából szűnt meg a történelmi Magyarország. A magyar külpolitika egyszerre képviselte {I-61.} a revíziót és a beilleszkedés politikáját. Az 1920-as években a súlypont az utóbbira esett. Gróf Bethlen István 1921. április 19-i nemzetgyűlési programbeszédében a külpolitikáról szólva a trianoni béke nyomán létrejött kényszerű helyzetbe való beilleszkedést hangsúlyozta. Ennek megfelelően 1921. május 23-án Magyarország kérte felvételét a Népszövetségbe, amit nemcsak a megbékélési politika indokolt, hanem az is, hogy népszövetségi tagság nélkül az ország nem juthatott nagyobb összegű nemzetközi hitelekhez. A beilleszkedési politika nyílt meghirdetésével párhuzamosan a teljes revízió követelése átmenetileg háttérbe szorult. Bethlen a nagyhatalmak közötti ellentéteket és a békeszerződések lezáratlan ügyeivel kapcsolatos bizonytalanságot az ország külpolitikai elszigeteltségének enyhítésére próbálta felhasználni. Erre először az osztrák–magyar határvita, a nyugat-magyarországi kérdés nyújtott lehetőséget. A békekonferencia döntése értelmében a történelmi Magyarország nyugati peremvidékét, mintegy 4312 négyzetkilométert 340 ezer lakossal Ausztriának ítélték. A terület hovatartozásáról és a békés megegyezés lehetőségéről a két kormány még a békeszerződések aláírása előtt tárgyalásokat kezdeményezett, amit Párizsban is üdvözöltek, noha a tárgyaló felek nem tudtak megegyezni. Az osztrák szociáldemokrata Renner-kormány, majd a keresztényszocialista Mayr-kormány is ragaszkodott a területek sorsát népszavazással kell eldönteni. A háromnegyed–egynegyedes területmegosztás érdekében a magyar kormány a fegyveres ellenállásra is kész volt. A irredenta szervezetek és számos tiszti különítmény az akció irányítására létrehozott Honvédelmi Bizottmányon keresztül a kormánytól kapták utasításaikat. 1921. augusztus 28-ra a vitatott területek nagy részét átengedték Ausztriának, a teljes átadást azonban a délszláv hadsereg által megszállva tartott baranyai háromszög kiürítéséhez kötötték. Miután a kiürített zónában már megkezdődtek a fegyveres összecsapások az osztrák rendőrség és a magyar szabadcsapatok között, olasz közvetítéssel Velencében konferenciát hívtak össze a konfliktus rendezésére. Magyar részről a terület mintegy negyedrészét, azaz Sopront és környékét mindenképpen meg kívánták tartani. Erre jó esély volt, miután Ausztria elfogadta az olaszok javaslatát, miszerint a magyarok által elvitatott területen népszavazással döntsék el a kérdést. A szabadcsapatok egy része Prónay Pál vezetésével Lajta-bánság néven területileg is önállósította magát és csak október legvégén, Horthy határozott parancsára vonultak ki a térségből. Mindezek után a december 14-én megrendezett népszavazáson Sopron város lakosságának mintegy háromnegyede, a környező falvak lakóinak több int a fele a Magyarországhoz való tartozás mellett döntött. A konfliktus Magyarország számára kedvező lezárása a rendszer első külpolitikai sikere volt. A népszavazás után nagy ünnepségeket tartottak, Sopron pedig megkapta a civitas fidelissima (leghűségesebb város) címet. Miután a franciák az angolokkal és az olaszokkal együtt támogatták az ország népszövetségi felvételi kérelmét, 1922. szeptember 18-án Magyarországot ellenszavazat nélkül vették fel a Népszövetségbe. Nem egészen egy évvel a nyugat-magyarországi kérdés lezárása után ez azt jelentette, hogy elviekben az ország minden európai állam egyenrangú partnere lett. Elszigeteltsége is mérséklődött. Egy etnikai elvű teljes, vagy részleges határmódosítás lehetőségét magyar részről még {I-62.} ekkor sem vetették el, bár a francia külpolitika, 1921 utáni, határozott kisantant orientációja miatt illuzórikussá tette ezt az elképzelést. Minden határkorrekciót a magyarok és szomszédai között békés, tárgyalásos megegyezéshez kötöttek. Emiatt a magyar diplomácia 1922 után hivatalosan nem is próbálkozott a területi revízió elérésével, az közvetett céllá vált. További mozgástérre a kialakuló francia–olasz és francia–angol szembenállás miatt lehetett számítani, mert a kisantantra és Lengyelországra támaszkodó, a térségben hegemón szerepre törő francia külpolitika Anglia és Olaszország érdekeit is sértette. Ezek a nagyhatalmi érdekellentétek a német befolyás megerősödéséig meghatározóak voltak, megszabva nemcsak Magyarország, de a térség többi kis államának külpolitikai lehetőségeit is.

Prónay Pál
Prónay Pál

 

Lajtabánsági felkelők, 1921
Lajtabánsági felkelők, 1921

 

1923 őszére az általános európai helyzet sem kedvezett egy revansista magyar külpolitikának. Németországban Gustav Stresemann hatalomra kerülésével a franciákkal való megbékélési politika erősödött. A lausanne-i konferencia lezárta a hónapok óta zajló török–görög határvitát. A polgárháború befejeződésével megindult Szovjet–Oroszország belső konszolidációja.

Az ország számára nyújtott népszövetségi kölcsön körüli magyar diplomáciai lépések a nagyhatalmi ellentétek mögött húzódó külpolitikai lehetőségek felismerését és legteljesebb kihasználását jelezték. Első lépésként, 1922 novemberében a magyar diplomácia széles körben hirdette, hogy az ország gazdasági-pénzügyi csőd szélén áll, aminek következtében az egész térség stabilitása veszélybe kerül. Az ország külföldi kölcsön nélkül képtelen végrehajtani a gazdaság talpra állítását és nem tudja a jóvátételeket fizetni. Vesztes államként és a jóvátétel biztosítékaként a magyar állam bevételeit népszövetségi zálogjog terhelte, aminek feloldása nélkül az ország külföldi hitelhez nem juthatott. Ennek érdekében Bethlen 1923 áprilisában Kállay Tibor pénzügyminiszter társaságában Londonban, Rómában és Párizsban két ízben is tárgyalásokat folytatott. A zálogjog feloldását és egy nemzetközi kölcsön folyósítását Magyarország részére elviekben mindenhol támogatták. Franciaország ugyan nem ellenezte a kölcsönnyújtást, de szigorúbb feltételekhez kívánta kötni, mint Anglia (a kölcsön első részleteiből a jóvátételeket kell fizetni, ami gesztus volt a kisantant szövetségesek számára. A jóvátételei bizottság 1923. május 23-i ülésén végül a szigorúbb, francia javaslatot fogadta el (azért, mert a bizottság francia elnöke két szavazattal rendelkezett), de Anglia hathatós fellépése nyomán mégis az eredeti javaslat valósult meg. Ennek értelmében a 250 millió aranykoronás kölcsönt teljes mértékben a költségvetés kiadásainak fedezésére, a gazdaság szanálására lehetett fordítani. Továbbá jóvátételként 200 millió aranykoronát kellett fizetni, de 1927-ig csak kisebb szénszállításokkal, utána pedig 1933-ig, kevesebb, mint évi 10 millió koronás részletekkel. A viszonylag kedvező pénzügyi feltételeknek meg kellett adni a politikai árát. Magyarországnak külön nyilatkozatban újra el kellett fogadni a trianoni békét és garantálni, hogy egyetlen Habsburg sem tér vissza a magyar trónra. Bethlen Anglia nyomására ezeket a feltételeket a kölcsön megszerzése érdekében elfogadta. A kormány külpolitikájában mindig Anglia álláspontját tartotta mérvadónak. Politikai pletykák szerint a Sándor-palotában semmi sem történhetett a Foreign Office tudta és engedélye nélkül. Nagy-Britannia részéről a magyar kapcsolat jelentősége nemcsak abban mérhető, hogy így kívánták ellensúlyozni a franciák térségbeli befolyását, {I-63.} hanem vélhetően, egy Duna-medencei, majd a későbbiekben egész Európára kiterjedő font sterling alapú pénzügyi rendszer kialakítását tervezték, mely ugyan nem jött létre, de az 1920-as elképzelése nem volt irreális Ez utóbbi szándékot támasztotta alá a magyar népszövetségi kölcsön körüli szokatlan nagy brit pénzügyi és diplomáciai aktivitás is. A két ország szoros kapcsolata abban is kimutatható, hogy a frankhamisítási ügyben gyakorlatilag London támogatása mentette meg Bethlent és kormányát. Noha a hazai ellenzék és a szociáldemokraták, valamint a nyugat-európai magyar emigráció is elvárta, hogy a népszövetségi kölcsön folyósítását brit részről Magyarország belső demokratizálásához kapcsolják, London semmi ilyesmit nem követelt meg.

A magyar külpolitika Anglia után többnyire biztosan számíthatott Olaszország támogatására is. Bár az 1924-ben kötött olasz–jugoszláv és olasz–csehszlovák szerződéseket, melyekkel Mussolini rendszere a kisantant fölötti befolyását próbálta megszerezni, Budapest nem fogadta kitörő örömmel. A magyar–bolgár–albán–olasz status quo-ellenes blokk terve azonban pontosan illeszkedett a magyar elképzelésekbe. Különösen azután, hogy Albánia 1926 őszére védnökség alá került, s emiatt rendkívül feszültté vált Róma és Belgrád viszonya. A magyar külpolitika irányítóinak körültekintő és ügyes manőverezése készségére utalt az, hogy a közvetlenül ezelőtt elindított jugoszláv–magyar közeledés egyszerre irányult egy románellenes bolgár–jugoszláv–magyar–szovjet blokk létrehozására és olasz részéről a magyarokkal való szövetség felértékelődésére. 1926 végétől Bethlen terveinek megfelelően, a magyar–jugoszláv tárgyalásokat teljesen háttérbe szorította az olasz–magyar barátkozás. Részben Mussolini kérésére Budapest egyre több támogatást nyújtott a horvát szeparatista mozgalomnak. Az olasz kapcsolat intenzívvé válása, valamint Magyarország népszövetségi pénzügyi, majd katonai ellenőrzésének megszűnte (1927. május 15.) egy nyíltabb és sokkal aktívabb külpolitika kezdetét jelentette, s mód nyílt az ország elszigeteltségének megszüntetésére. A magyar miniszterelnök 1927. április elején ötnapos hivatalos római látogatását a két ország közötti barátsági szerződés aláírásával zárta, amelynek titkos záradékaként Mussolini ígéretet tett, hogy a Monarchia hadserege Olaszországban maradt fegyverzetének egy részét konspiratív módon Magyarországnak juttatja. A terv, melyet 1928. január elején meg is valósítottak, az volt, hogy egy olasz magáncég a nagy mennyiségű fegyvert tartalmazó vagonokat egy fiktív varsói cég címére adja fel, Magyarország pedig csak néhány kocsit juttat tovább. 1928. január 1-jén a szentgotthárdi határőrség felfedezte a rakományt, amiből kisebbfajta nemzetközi botrány kerekedett („szentgotthárdi fegyverszállítási botrány”). A felelősségre vonástól azonban a magyar kormány olasz és angol támogatással ismét megmenekült. Az olasz–magyar szerződésben Mussolini országa támogatását helyezte kilátásba a magyar revíziós célokkal kapcsolatban. Kijelentette, hogy a Duna-medence jelenlegi berendezkedését nem lehet véglegesnek tekinteni. Ezzel Magyarország nagyhatalmi támogatásra tett szert. Ugyan revíziós céljait nem érte el, de a kisantant egységfrontját viszonylag hatásosan ellensúlyozta.

A nyílt magyar revíziós propaganda megélénkülését a Daily Mail 1927. június 21-i cikke is elősegítette, amit a lap tulajdonosa és kiadója, Lord Rothermere írt „Magyarország helye nap alatt” (Hungary’s Place in the Sun) {I-64.} címmel. Rothermere a brit Konzervatív Pártot jelentős tőkével támogató sajtócézárok (Press Lords) egyike volt. Bár nem tartozott az első vonalbeli politikusok közé, s véleménye korántsem tükrözte a hivatalos álláspontot, a Daily Mail azonban számottevő közvélemény-formáló tényezőnek számított a korszak legnagyobb példányszámú brit napilapjaként (1930-ban napi 1,8 millió példányban jelent meg). Az írás jogosnak ismerte el a magyar revíziós igényeket, hozzátéve azt, hogy amíg a magyar igények nem teljesülnek, addig a térség minden szempontból Európa háborús gócpontjának tekinthető. Ezért elsődleges feladat a magyar ügy felkarolása. A lord akciója Magyarországon évekig tartó indokolatlan lelkesedést váltott ki. Az ügy „vadhajtásaként” szélsőséges legitimisták Rothermere-t Magyarország királyává kívánták koronázni, s erről Vészi József, a Pester Lloyd főszerkesztője tárgyalt is a Daily Mail tulajdonosával. Budapest hivatalos álláspontja felemás volt a Rothermere-akcióval kapcsolatban: egyrészt kapóra jött az önkéntes magyarbarát propaganda, másrészt azonban Bethlen tudta, hogy Rothermere nem mérvadó politikus és az általa javasolt területi revíziót (csak a határmenti területek visszaadása) ekkorra már kevésnek találta.

Ausztria megnyerése érdekében Magyarország 1928-ra végérvényesen lemondott Burgerlanddal kapcsolatos területi igényeiről és az 1929-től hivatalba lépő konzervatív Schoeber-kormány egyezményt írt alá a magyar kormánnyal, barátsági szerződéssé bővítve az 1923-as döntőbíráskodási megállapodást. Noha az osztrákok számára a német kapcsolat nemcsak a magyar, de az olasz orientációt is háttérbe szorította, Magyarország részéről Bécs jóindulata mégis jelentőséggel bírt a kisantant fellazítását és bekerítését, valamint Budapest javuló nemzetközi pozícióit tekintve. A magyar külpolitika, felismerve a csehszlovák–lengyel határvitákból adódó ellentétekben rejlő lehetőségeket, a magyar–lengyel viszont 1928 végén egy döntőbírósági szerződés aláírásáig „fejlesztette”. A békeszerződések későbbi módosítását a lengyelek is elképzelhetőnek tartották.

Hasonló döntőbíráskodási egyezményt kötöttek 1929-ben Bulgáriával is, amit a Törökországgal való szorosabb kapcsolatfelvétel követett. Egy barátsági szerződés aláírásán túl a magyar miniszterelnök 1930 októberében Ankarába látogatott. Musztafa Kemallal folytatott tárgyalásain Bethlen a török–magyar érdekazonosságot hangsúlyozta egy balkáni unióval, valamint a pánszláv terjeszkedési törekvésekkel szemben. Törökország ígéretet tett arra nézve, hogy Magyarország Jugoszláviával és Romániával fennálló vitás kérdéseiben számíthat Ankara támogatására. A megélénkült török–magyar kapcsolatoknak kedvező volt a hazai fogadtatása, mert Törökországot olyan államnak tekintették, amely a rákényszerített, a trianonihoz hasonlóan súlyos békét nem fogadta el és elérte annak módosítását. Az olasz–magyar és az azt követő osztrák, lengyel, bolgár, török szerződésekkel az évtized végére Magyarország végképp kitört nemzetközi elszigeteltségéből. Az olaszok térségbeli befolyására és „szövetségeseire” alapozott kapcsolatrendszer ugyan némiképp ellensúlyozta a kisantant és Franciaország Duna menti uralmát, de a budapesti külpolitika irányítói azt pontosan érzékelték, hogy Németország jóindulata és támogatása nélkül a magyar revíziónak nincs realitása. A német kapcsolat a magyar mezőgazdasági termékek külpiaci elhelyezése szempontjából is elsőrendű fontosságú volt, különösen 1929 után, a világválság éveiben. Miután azonban a weimari {I-65.} Németország 1929-ben néhány homályos és távlati ígéreten túl semmiféle konkrét támogatást nem helyezett kilátásba a magyar revíziós célok érdekében és kereskedelmi szerződést sem sikerült kötni, Bethlen a francia kapcsolat erősítése mellett döntött. Ezzel részben a németeket próbálta aktívabb szerepvállalásra késztetni. A külkapcsolatok fejlesztésére francia részről is megvolt a szándék. 1928-tól az olasz–magyar szerződés és Budapest külpolitikai aktivitása, valamint a rendszer belső konszolidációjának sikerei miatt érzékelhetővé vált a francia magyarellenes politika enyhülése, ami báró Korányi Frigyes párizsi magyar követ több jelentéséből is kiderült. A kapcsolatok normalizálását nagyban segítette De Vienne budapesti francia követ és Bethlen már-már baráti jó viszonya is. A magyar miniszterelnök 1929. júniusi tárgyalásain a Duna-medencét fenyegető német gazdasági és politikai behatolás veszélyét kiemelve, Franciaország nagyobb gazdasági szerepvállalását kérte a térségben, természetesen Magyarországra támaszkodva. A kulturális kapcsolatok fejlesztésén túl, a magyar revíziós elképzelések szóba sem jöhettek. A megváltozott körülményeket jól tükrözték a párizsi lapok: üdvözölték a francia–magyar közeledést. A francia kapcsolattal Bethlen Berlinben is elérte célját. Magyarország a németek számára felértékelődött, amit az is elősegített, hogy az 1930 márciusában hivatalba lépett konzervatív Brüning-kormány, valamint a Stresemannt felváltó Julius Curtius nyíltabb, offenzív német külpolitikát hirdetett meg, aminek célja az egész versailles-i békerendszer szétverése lett. Ebbe a koncepcióba jól illeszkedett a kelet- és délkelet-európai francia–kisantant gyűrű fellazítása és megtörése a magyar revíziós keresztül. Így Bethlen 1930. november végi berlini hivatalos látogatásán a németek minden magyar elképzelést illetően rendkívül készségesnek mutatkoztak. A kisantantellenes közös fellépésben és egy balkáni szláv blokk megakadályozásában teljes volt az egyetértés.

A külpolitikai, diplomáciai sikerek után a hivatalos magyar revíziós propaganda hangvétele is megváltozott. Túllépve az etnikai elvű határmódosításon, az ország északi és északkeleti területein a történelmi határok visszaállítását hirdették meg. Ez azon a feltételezésen alapult, hogy egy népszavazáson a szlovákok és a kárpátukránok a Magyarországhoz való tartozás mellett döntenének. Mindez az etnikai elven túl a vegyes nemzetiségi összetételű elcsatolt területeken megtartandó népszavazást jelentette, ami megegyezett a magyar békedelegáció 1920-as álláspontjával, jelezvén, hogy Budapest a teljes revízióról sohasem mondott le.

1931 nyaráig a magyar külpolitika kétségtelen sikereket ért el, amennyiben az ország kilépett korábbi nemzetközi elszigeteltségéből. Javította pozícióit szomszédaival szemben, megszerezte Olaszország támogatását és jó érzékkel használta ki a német–francia ellentéteket. A kisantant felbomlasztása azonban nem sikerült, a szovjet–magyar közeledés kudarca pedig meggátolta a Romániával szembeni határozott fellépést. Budapest Olaszország erejét és befolyását is túlbecsülte, de mindezekkel együtt az ország külpolitikai mozgástere kibővült, ami a trianoni megrázkódtatás után jelentős eredménynek tekinthető.

A magyar külpolitika, ha nem is mindig hivatal formában és nyíltan, de folyamatosan számolt a szomszédos országokban élő, kisebbségbe került magyarsággal. Minden lehetséges nemzetközi fórumon – főként a Népszövetségben – megpróbálta képviselni érdekeiket, {I-66.} közvetíteni panaszaikat. A határokon túli magyarság ügye a hivatalos magyar külpolitika és a nemzetközi politika részévé vált. A németség mellett a magyarság volt Európa legnagyobb létszámú nemzeti kisebbsége. A Népszövetség elé jutott, a kisebbségi jogok megsértésével kapcsolatos panaszok döntő többsége is német vagy magyar beadvány volt.

A trianoni Magyarországot tekintve megvalósult a nemzetállam, mert a lakosságnak csak 10,7%-át tették ki a nem magyarok. Közülük a legnépesebb németség (551 ezer fő, 6,9%) után a szlovákok (141 ezer fő, 1,8%), horvátok (1,5%), románok (0,3%), szerbek (0,2%) és egyéb kis létszámú nemzetiségiek (bunyevácok, vendek, szlovének stb.) következtek. Az új határokon belül maradt nemzetiségek évszázadok óta inkább szórványként, mint egy tömbben éltek. Noha bizonyos országrészekben jelenlétük meghatározó lehetett, sehol sem volt közvetlen érintkezésük anyanemzeteikkel. A németek nagyrészt a Dunántúlon (Baranya, Tolna, Győr-Moson, Komárom-Esztergom megyékben) éltek, jelentős számban Budapesten és Sopronban (utóbbiban a város lakosságának 48%-a), valamint a Duna–Tisza közén (Bács-Bodrog megye). Ugyan számuk 1930-ra már a 480 ezer főt sem érte el. Erős kispolgári és értelmiségi csoportjaik révén rendkívül öntudatosan képviselték a magyarországi németség nyelvi és nemzeti kultúráját. 1924 nyarán alakult meg a Magyarországi Német Népművelési Egylet (Ungarländischer Deutscher Volksbindungverein), melynek elnöke Gratz Gusztáv, ügyvezető elnökhelyettese Bleyer Jakab volt. Taglétszáma 1934-re 180 helyi csoportban mintegy 28 ezer fő, ami ugyan a magyarországi németségnek csak töredékét jelentette, de az egylet több tucat német nyelvű iskolát működtetett. Bleyer személyében egyedül a németeknek volt parlamenti képviselője a nemzetiségek közül.

A szlovákok nagyobb, összefüggő csoportot csak Békés megyében alkotott (itt a lakosság 17%-át tették ki), nagyobb számban éltek még Nógrád és Hont megyében (kb. 3%). A románság aránya csak Bihar, Csanád, Arad, Torontál csonka megyékben és Békésben haladta meg az 1%-ot. A görögkeleti egyház nagy szerepet játszott a hazai románság nyelvének és kultúrájának fenntartásában és ápolásában. A hivatalos politika gesztusaként értelmezhető, hogy a földreformnovella végrehajtása során több száz békési román családot juttattak földhöz. A horvátok és szerbek aránya helyenként elérte a 2%-ot (Sopron, Győr, Baranya, Somogy, valamint Csanád, Arad, Torontál csonka megyékben). Minden nyolcadik bajai polgár sokácnak vallotta magát, de a délszláv népcsoportok összlétszáma alig haladta meg a százezer főt. Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy a nemzetiségi kérdés a trianoni Magyarországon nem jelentette a belpolitika alapvető problémáját. A nem magyar lakosság létszáma, politikai súlya, társadalmi helyzete jóval elmaradt attól, amit az elcsatolt területek magyar kisebbsége képviselt. A Párizs környéki békékben a veszteseket kötelezték a kisebbségvédelmi paragrafusok betartására. Erre a győztesek, így Magyarország új szomszédai is ígéretet tettek, de azok betartását és ellenőrzését semmiféle nemzetközi szervezet sem garantálta, miután a Népszövetség csak a beérkezett panaszok kivizsgálásával foglalkozott.

A több mint hárommilliós, kisebbségi sorba került magyarsággal szemben a csehszlovák, román és jugoszláv kormányok diszkriminatív intézkedések sorát léptették életbe, mert az új területi egységet nemzetállami egységgé kívánták fejleszteni. A Monarchia idején {I-67.} elszenvedett sérelmeikért az egész magyarságot akarták büntetni. Elsősorban az anyanyelvhasználatot és a magyar iskolák számát csökkentették azzal, hogy közigazgatási átszervezéseket hajtottak végre. Telepes falvakat ékeltek az egy tömbben élő magyarságba, az iskolafenntartás jogát az adott területen élő nemzeti kisebbség arányához kötve. Magyar iskolák fenntartására összefogással és rendkívüli anyagi terheket vállalva csak ott volt esély, ahol a magyarság összefüggő, nagy tömegben élt (Székelyföld, Erdély néhány városa, a Felvidék déli része). Az erőszak nacionalizmussal áthatott, a természetes asszimiláció évszázados folyamatát elvető csehszlovák, román, jugoszláv hivatalos politika nyomán a magyar neveket ahol lehetett átírták, a magyar anyanyelvű közigazgatási tisztviselőket elbocsátották, akik több százezres tömegben Magyarországra menekülve, ott évekig létbizonytalanságban éltek. A földreformot nagyrészt az ott élő magyarság rovására hajtották végre úgy, hogy többnyire a volt magyar birtokosok földjeit használták fel. A földhöz jutók köréből a magyar parasztságot szinte teljesen kizárták. Évekig tartó nemzetközi bonyodalmakat okozott és rendkívül kiélezte az amúgy sem felhőtlen magyar–román viszont az ún. optáns ügy (és az optáns perek). Az utódállamok földreformjai során a magyar közép- és nagybirtokosok igénybe vett földjei után elmaradt a kárpótlás, ha a tulajdonosok a magyar állampolgárságot választották. Romániában ez több mint félmillió hold földet érintett. Ennek értéke nagyjából megegyezett a Magyarországnak nyújtott népszövetségi kölcsön összegével. A magyarság egészét minden területen sújtotta a román diszkriminatív politikai gyakorlat. A sérelmek miatt az elcsatolt területeken élő magyarság hivatalos magyar diplomáciai csatornákon több mint nyolcszáz panaszt terjesztett a Népszövetség elé. A teljes plénum elé ebből csak hat került, a többit az elfogadott gyakorlat szerint az illető kormány által létrehozott bizottság tárgyalta. Az egyes utódállamokat tekintve természetesen a magyarság helyzete nem volt azonos. A Csehszlovák Köztársaság polgári demokratikus berendezkedése kétségkívül nagyobb szabadságot biztosított a felvidéki magyarságnak, mint a román vagy jugoszláv politikai gyakorlat, noha a Szudéta-vidék német kisebbségének helyzete már nem állt összhangban a Prága által hirdetett demokratikus alapelvekkel. Az erdélyi magyarság helyzetét javította az, hogy a román állam egy nálánál minden tekintetben fejlettebb területtel gyarapodott, ahol a magyarság több évszázados társadalmi szerkezete, politikai kultúrája, iskolái, városai révén viszonylag elfogadható, rendezett helyzetbe került. Nagy nehézségek árán ugyan és csökkent szerepkörrel, de Kolozsvár ugyanúgy a magyarság szellemi központja maradt, mint a Felvidéken Kassa vagy délen Szabadka. Teljesen természetes volt az, hogy a kisebbségi létre kényszerült magyarság leginkább a nemzeti beállítottságú, revíziót hirdető, hagyományos, konzervatív pártokat támogatta. Ugyanezt tette az anyaország hivatalos politikája is.

A Csehszlovákiában működő Országos Keresztényszocialista Párt, a Magyar Nemzeti Párt, a Prohászka Ottokár Körök az anyaországban működő Magyar Nemzeti Szövetséggel összefogva és a budapesti kormány támogatásával, legfőbb feladatuknak a magyarság képviseletét tartották. A közös sors alapján együttműködtek a szudéta–német nemzeti mozgalommal is. Hasonló szerepet töltött be Erdélyben az Országos Magyar Párt és Jugoszláviában a Magyar Párt. Az ipari munkások {I-68.} és az értelmiségiek egy része az utódállamok szociáldemokrata pártjait támogatták vagy a kommunista mozgalomban vettek részt (legálisan legtovább, 1938-ig Csehszlovákiában). Az 1930-as évek elején a generációváltással együtt a kisebbségi magyarok szervezeteiben megjelentek az együttélést hirdetők, akik nem a teljes revízióban, hanem az illető ország demokratizálásában és a nemzetiségi jogok széles körű biztosításában látták a magyar kisebbség jövőjét. A magyar népi mozgalomhoz kötődve, ahhoz hasonló volt a csehszlovákiai Sarló-mozgalom. Balogh Edgár vezetésével a parasztság felemelését tűzte ki célul. Elképzelésük szerint a kisebbségi magyarság hídként kötné össze a demokratikus államokat. A Sarló aktivistái szoros kapcsolatot tartottak a kommunistákkal, Balogh Edgárt emiatt 1935-ben ki is utasították Csehszlovákiából. Erről kezdve Erdélyben tevékenykedett.

A politizálás másik irányát a fasizmus elleni fellépés jelentette. Ebben nagy szerepe volt Fábry Zoltán írónak, a Magyar Fiatalok Szövetsége megszervezőjének, valamint gróf Esterházy Jánosnak, aki az Egyesült Magyar Párt élén 1936-tól kezdve szinte az egyedüli politikai erőt képviselte a Tiso-féle szlovák nacionalizmussal szemben, politikai üldözöttek és zsidók ezreit mentve meg a későbbiekben, amiért 1945 után fasisztaként elítélve életfogytiglani börtönbüntetést kapott. A fasizmussal szembeni fellépés hozta meg az erdélyi magyarság első jelentősebb politikai összefogását is. Az 1934-ben alakult Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ) csatlakozva a román kommunisták által vezetett Demokratikus Erők Egységfrontjához, a Kolozsváron megjelenő Korunk című folyóirat köré csoportosult értelmiségiekkel együtt 1937. októberi marosvásárhelyi találkozójukon a sajátos erdélyi történelmi együttélésre, a transzszilvanizmusra hivatkozva meghirdették a nacionalizmus és a fasizmus elleni harcot. A magyarok és románok, a különböző társadalmi csoportok demokratikus összefogásának szükségességét olyan európai hírű erdélyi magyar személyiségek is hirdették, mint Koós Károly és Tamási Áron. A román királyi diktatúra bevezetése (1938), majd a háborús viszonyok nem kedveztek a további összefogásnak. A bekövetkezett területi változások (a második bécsi döntés, 1940 augusztusa) nyomán a magyar–román viszony rendkívül feszültté vált.

Miután a királyi diktatúra 1929-es jugoszláviai bevezetése után minden nemzetiségi szervezkedést fel kellett oszlatni, a megszűnt Magyar Párt helyét a Híd című vajdasági folyóirat vette át, az ország 1941-es német megszállásáig. Címének megfelelően a délvidéki magyarság összekötő szerepét és annak jelentőségét hangsúlyozta. A kisebbségi magyarság összetartásában, az anyaországgal való kapcsolattartásban nagy szerepet játszottak a különböző egyházak, társadalmi, kulturális egyesületek és társaságok, még a szabadkőműves csoportok is. Ezek a sokszor személyes, baráti és családi kapcsolatok nagyban hozzájárultak az utódállamokban élő magyarság nemzeti tudatának megőrzéséhez.

forrás: mek.niif.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.