Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

A Gömbös-kormány programja és belpolitikája

2009.02.27

Gömbös kinevezését nagy várakozások kísérték. Helyzetét előnyösen befolyásolta, hogy neki nem kellett bizonygatnia reformkészségét, hogy felfogása gyökeresen szemben áll a Bethlen-féle, alapvetően restaurációs politikával. Személye széles körök számára az „erős kéz” politikusát testesítette meg, aki határozottan irányítja majd a kormány munkáját és össze tudja fogni az egymással marakodó és hatalmi harcokkal elfoglalt egységes párti képviselőket. Bethlen, miután maga nem vállalta a kormányfőséget, rákényszerült arra, hogy nagyobb mozgásszabadságot biztosítson Gömbösnek, mint ette azt Károlyi Gyulával. Ha mindehhez hozzászámítjuk Horthy támogatását, akkor úgy tűnhet, hogy az új miniszterelnök igencsak kedvező körülmények között kezdhetett hozzá a munkához. A konzervatív tábor, a hagyományos vezető réteg azonban – joggal – tartott a volt fajvédő politikus hatalomra jutásától. Ha vesztettek is valamelyest lendületükből, ahhoz elég erősek voltak, hogy kételyeiknek nyomatékot adjanak. A különböző szakmai és gazdasági intézményeken keresztül a szellemi és a gazdasági élet jelentős részét még mindig ellenőrzésük alatt tartották. Gömbös nem is arra kapott megbízást, hogy keresztülvigye a teljes „őrségváltást”, vagy a bethleni politikai rendszeren érdembeli változásokat eszközöljön. Feladata az volt, hogy – dinamikus stílusával, néhány kisebb reformmal, személycserékkel egyes vezető posztokon – az országot kivezesse a válságból. Gömbös ugyan nem adta fel eredeti elképzeléseit, ám a miniszterelnöki poszt megszerzése érdekében messzemenően kompromisszumkésznek mutatkozott. Ígéretet tette, hogy nem csinál radiális földreformot, s kinyilvánította, {I-81.} hogy módosította álláspontját a zsidókérdésben. Döntőnek mégis az bizonyult, hogy nem oszlathatta fel a parlamentet. Ezzel a kormánypárt irányítása továbbra is legfőbb riválisa, Bethlen István kezében maradt, aki így állandó kontroll alatt tudta tartani a pártban mindössze másfél tucat képviselő támogatásával rendelkező Gömböst. Nem kapott szabad kezet miniszterei kiválasztásában sem. El kellett fogadnia kormánytagnak a nagytőke embereként számon tartott Imrédy Bélát pénzügy-, Fabinyi Tihamért kereskedelemügyi miniszterként. A bethlenista Kállay Miklósból földművelésügyi, Keresztes-Fischer Ferencből – Károlyi Gyula felfedezettjéből – pedig belügyminiszter lett. Nem sikerült bevinnie a kormányba számos, hozzá közelálló személyt, így Kozma Miklóst, az MTI vezérigazgatóját sem. Egyik legfontosabb tanácsadója, Antal István „csak” a miniszterelnöki hivatal sajtóosztályának vezetője lett. A kormány mindezekkel együtt többségében színvonalas, képzett szakemberekből állt, amit tovább erősített, hogy 1933 februárjától Kánya Kálmán foglalta el a külügyminiszteri posztot. Bethlen elégedett volt a kompromisszummal, s talán le is becsülte ellenfelét. Pedig rosszul tette. Gömbös 1923-ban Bethlentől elszenvedett veresége óta sokat tanult, és tapasztalt politikussá nőtte ki magát. Maga mögött tudva néhány valóban tehetséges hívén túl a középosztályi tömegek nagy részének támogatását, a megegyezés betartását a pillanatnyi erőviszonyoktól kívánta függővé tenni. A miniszterelnöki bársonyszék elfoglalása után társadalmi bázisának kibővítését, megszilárdítását, az erőgyűjtést, valamint a lakosság megnyugtatását tűzte ki célul. Egyik legelső intézkedéseként feloldotta a statáriumot és enyhítette a gyűléstilalmat. Kormányprogramját – a Nemzeti Munkatervet – pontokba szedve, világos, közérthető stílusban tárta a nagyközönség elé. Jóllehet a 95 pontos Nemzeti Munkaterv elkészítésében hozzáértő szakemberek vettek részt, az igencsak demagóg ízűre sikeredett. Mindenkinek ígértek valamit, anélkül, hogy az egymásnak gyakran ellentmondó célkitűzések megvalósításának módjait konkretizálták volna: támogatást a kisiparnak és a mezőgazdaságnak, az államháztartási egyensúly fenntartását, titkos választójogot, de „a nemzeti érdekek legmesszemenőbb megóvásával”. A program mégis elérte célját, a bizalom erősítését. A lényeg ugyanis az volt, hogy a kormányfő demonstrálja elkötelezettségét a reformok iránt. Ilyen értelemben még az ismert baloldali publicistát, Zsolt Bélát is sikerült megtéveszteni. Sokan fontosnak tekintették azt a tényt is, hogy ez volt a korszak első olyan kormánya, amelybe nem került be egyetlen arisztokrata sem. Hatásosnak bizonyult Gömbös régi-új jelszava a „nemzeti öncélúság” gondolatának meghirdetése, mivel ez a gazdasági nehézségek közepette a szűk osztályérdekek képviseletén felülemelkedni tudó politika lehetőségét csillogatta meg. Programját népszerűsítendő végigjárta az országot és elsőként szólt az emberekhez rádión keresztül. A kormánypolitikát támogatandó 1933 elején új, olcsó bulvárlap jelent meg az utcákon, Függetlenség címmel. Hasonló feladatokat látott el az 1934-től megjelenő Új Magyarság is, amely az igényesebb, főleg középosztályi olvasóközönségnek szólt.

Keresztes-Fischer Ferenc
Keresztes-Fischer Ferenc

 

A kormányfő szinte kezdettől fogva, valójában soha fel nem adott szélsőjobboldali nézetei megvalósítására törekedett, ami a politikai szabadságjogoknak, valamint a parlament szerepének radikális csökkentését és a nyíltan diktatórikus jellegű államberendezkedés kiépítését foglalta magába. {I-82.} Ennek első lépcsőfokaként kísérletet tett arra, hogy az Egységes Pártot belső átszervezéssel fokozottabb mértékben irányítása alá vonja. Elérte, hogy annak elnökévé Sztranyavszky Sándort, ügyvezető főtitkárává pedig Marton Bélát válasszák meg. Az újító szándékot demonstrálandó a kormánypárt hivatalos nevét átkeresztelték Nemzeti Egység Pártjára és hozzákezdtek a NEP tömegpárttá alakításához. Fizetett pártszervezőket alkalmaztak. A közigazgatási apparátus támogatásával megkezdték a helyi NEP szervezetek kiépítését, az országos tagtoborzást. A párttagoknak még külön jelvényt is csináltattak. Az akciót nagy propaganda-hadjárat kísérte, melynek kapcsán mindinkább napvilágra kerültek Gömbös hatalmi ambíciói. A baloldal és a konzervatívok egyaránt kritikusan szemlélték ezeket az ambiciózus terveket, kigúnyolták a kormányfő körül kialakuló „vezérkultuszt”, rámutattak a reformígéretek gyakran demagóg jellegére.

A legnagyobb veszélyt mégis az jelentette, hogy amennyiben a kormány nem tud kézzelfogható eredményeket felmutatni, elvesztené hitelét és viszonylagos népszerűségét a lakosság széles rétegei előtt. Gömbös maga is érezte: a személyével kapcsolatban kialakult bizalom mennyire ingatag alapokon nyugszik. Ügyes taktikai húzásokkal, s minden politikai rutinját összeszedve próbálta elhárítani a lehetséges buktatókat. 1933 elején már a közhangulatot fékezőleg lépett fel, s meghirdette programjának 96. pontját: a türelmet. Eközben mind ő, mind miniszterei komoly erőfeszítéseket tettek a gazdasági nehézségek leküzdésére. Pénzügyi vonalon lényegében az előző kormányok módszereit követték: fenntartották a kötött devizagazdálkodás rendszerét, s felár fizetésével jelentős támogatásban részesítették az exportot. Egyes országok – Ausztria, Németország – viszonylatában pedig áttértek a klíring-elszámolásra. Ez azt jelentette, hogy az áruszállítások értékét a kétoldalú kapcsolatokban kölcsönösen jóváírták, s pénz kifizetésére csak az év végi egyenleg elkészítésekor, annak alapján került sor. A pénzügyi helyzetre már tényezők is kedvező hatást gyakoroltak. Még 1932 nyarán a lausanne-i konferencián eltörölték a jóvátételi kötelezettségeket, 1933 elején pedig sikerült elérni a korábban felvett kölcsönök után fizetendő kamat- és tőketartozások mérséklését. A legtöbb figyelem a mezőgazdaságot kísérte. (Károlyi is ebbe bukott bele.) A német–magyar kereskedelmi egyezmény 1933-as I. majd egy év múlva II. pótegyezménye, majd az 1934 márciusában, a római jegyzőkönyvek keretében Olaszországgal és Ausztriával megkötött megállapodások jelentősen enyhítették, sőt, távlatilag meg is szüntették a magyar agrártermékek elhelyezési gondjait. A mezőgazdaság helyzetén tovább javított a belföldi vasúti szállítási díjak csökkentése, valamint az, hogy az állam két ízben is – 1933-ban és 1935-ben – újraszabályozta a gazdaadósságok visszafizetésének feltételeit, s a terhek egy részét magára vállalta. Mindezek eredményeképp a külkereskedelmi mérleg 1933-tól újra pozitív lett és 1934/35. gazdasági évtől a fellendülés jelei kezdtek mutatkozni. Ahol nem sikerült ilyen eredményeket felmutatni, ott legalább demonstratív intézkedésekkel jelezték a tenni akarást. Hóman Bálint kultuszminiszter akciót szervezett annak érdekében, hogy az állam átmeneti jelleggel vegyen fel állástalan diplomásokat kisegítő munkaerőként.

A miniszterelnök, hogy elhárítsa magától a vezéri ambícióival kapcsolatos bírálatokat és egyúttal biztosítsa Horthy támogatását, 1933-ban elfogadtatta az {I-83.} országgyűléssel a kormányzói jogkör újabb kibővítéséről szóló törvényjavaslatot. (1933. évi XXIII. tc.) Ez szinte korlátlan lehetőséget adott az országgyűlés elnapolását, berekesztését és feloszlatását illetően az államfőnek. Gömbös egyelőre saját parlamenti hátterén belül sem kívánta túlságosan kiélezni a feszültségeket. A pártszervezési akció többnyire csak formális eredményeket hozott, s a párt irányítása Sztranyavszky és Marton helyett lényegében továbbra is a Bethlen híveiből álló pártelnökség – Ráday Gedeon, Pesthy Pál – kezében maradt. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy utóbbiaknak is szükségük volt a válság leküzdésében figyelemre méltó agilitást mutató Gömbösre. A konzervatív tábor képes volt a miniszterelnök ellenőrzésére, aki viszont – némi joggal – pártjának képviselőit tehette meg bűnbaknak a reformok késlekedéséért. Bethlen maga is érezte a vele szemben tovább élő negatív közhangulatot és már csak ezért sem vállalta az újbóli kormányfőséget. Így azután, mivel a konzervatívok nem tudtak a presztízsét ügyesen őrző Gömbössel szemben megfelelő potenciális ellenjelöltet felléptetni, kénytelenek voltak őt támogatni, megelégedve azzal, hogy a korábban megkötött kompromisszum folyamatos betartására szorítják.

Ez a kompromisszum érdemben először 1933 végén, 1934 elején ingott meg. Gömbös a fővárosi törvényhatóságot jelölte meg olyan területnek, ahol számottevő előrelépést lehet és kell elérnie. A konfliktus árnyékát előrevetítette, hogy Ripka Ferenc Budapest főpolgármestere, megismerve Gömbös centralizációs elképzeléseit, az együttműködés helyett viszonylag hamar, 1932 novemberében lemondott posztjáról. Helyét az egyelőre megbízhatónak tűnő Huszár Aladár foglalta el. Még az 1920-as években alakult ki az a gyakorlat, hogy a főváros életét irányító pártok mindegyike kapcsolódott ugyan valamely hasonló országos szervezethez, de ezen túlmenően igen nagy önállóságot élvezett. Gömbös ezt az állapotot úgy kívánta megszüntetni, hogy a kormánypártot addig helyileg képviselő, jórészt bethlenisták által kézben tartott Községi Polgári Pártot felszámolja, és helyette saját emberei irányításával létrehozza a NEP fővárosi tagozatát. A kísérlet 1933 őszén felemás eredménnyel zárult. A Községi Polgári Párt formailag a NEP budapesti szervezete lett, valójában viszont megőrizte önállóságát. Ezt követően – 1934 januárjában – a kormány olyan törvénytervezetet terjesztett a nyilvánosság elé, amely a főváros autonómiáját, ezen belül a közgyűlés hatalmát a minimálisra csökkentette volna. A tervezettel az érintettek, az erősen jobboldali Wolff-párttól a Községi polgári Párton át a baloldali erőkig mindenki szembefordult, sőt, megalakították az ún. alkotmányvédő szövetséget. A miniszterelnököt – a fent említett okok miatt – Bethlen mentette meg a leszavazástól, akinek sikerült összehoznia egy mindkét oldal által elfogadható kompromisszumot. Az 1934. évi XII. tc. így is jelentős korlátozásokat eredményezett: megnövelte a polgármester hatáskörét a tisztviselők kinevezésének jogával. A főpolgármestert pedig ezentúl a közgyűlés három jelöltjéből a kormányzó nevezhette ki.

A fővárosi törvény vitájakor tűnt szembe először igazán, hogy Gömbös hatalomra kerülése után lényegében az 1920-as évek régi fajvédő eszméit akarja megvalósítani. Annak ellenére, hogy külső körülmények kényszere folytán ezt lepleznie kellett, a nyilvánosság előtt mindig elhárította magától a diktatúra vádját. Utóbb gyakran vontak párhuzamot a gömbösi nézetek és a korabeli fasiszta ideológia között. Bizonyos {I-84.} kapcsolat kétségtelenül kimutatható, elsősorban a Marton Béláék által gerjesztett „vezérkultusz”, valamint a miniszterelnök azon elképzelése révén, hogy a korporációs rendszert – olasz mintára – Magyarországon is meghonosítsa. Ezentúl azonban a különbségek ár számottevőek. Gömbös a rendszert nem kívülről, hanem belülről akarta meghódítani és átformálni, ő mindig reformoktól és nem forradalomról beszélt. Tervei megvalósításához a szervezett, bármikor mozgósítható tömegpárt nem volt olyan elengedhetetlen, mint Hitler vagy Mussolini esetében, arra pedig sohasem gondolt, hogy saját párthadsereget hozzon létre. Politikai eszköztára kevésbé volt terrorisztikus, úri mentalitása pedig megakadályozta, hogy – mint az előbbiek – vérbeli populista politikusként arasson sikereket. Gömbös feltehetőleg nem egy náci vagy olasz típusú fasizmust, hanem elsősorban a hagyományos erőkre – állami bürokrácia és hadsereg – támaszkodó diktatórikus-autoriter rendszert akart. Nem is rokonszenvezett a náci mintát közvetlenül utánozni igyekvő hazai nemzeti szocialista mozgalmakkal. Részben persze azért sem, mert lehetséges vetélytársakat látott bennük. Elhatárolta magát tőlük, sőt, 1933-ban Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel betiltatta a horogkeresztes jelvény használatát.

forrás: mek.niif.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.