Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A zentai csata - 1697 szeptember 11.

2009.03.18

Előzmények, sikertelen hadműveletek 1695-ben:

1697-ben a törökellenes felszabadító háború immáron tizenötödik esztendejébe lépett (aminek folyamán 1686-ban Budát is sikerült felszabadítani), ám úgy tűnt, a Szent Liga és az Oszmán Birodalom csapatai nem bírnak egymással. Mióta Badeni Lajos 1692 végén távozott a magyarországi hadszíntérről, a szövetséges hadak nem értek el komolyabb sikereket, sőt még az ellenséges betöréseket sem tudták megakadályozni. 1693-ban Eugen Croy tábornagy eredménytelenül ostromolta Belgrádot, ám a következő évben a nagyvezír, Szürmeli Ali pasa is dolga végezetlenül távozott a péterváradi sáncok alól. Amíg Belgrád és Pétervárad térségében a két fősereg között kisebb-nagyobb összecsapások folytak, addig a fürge tatár lovasok - akiket a törökök megnyertek szövetségeseiknek - végigpusztították az Alföldet, gazdag zsákmánnyal és több ezer keresztény fogollyal térve vissza.

A Habsburgok XIV Lajos francia király Rajna menti támadása miatt már hetedik éve kétfrontos háborút folytattak, ezért örömmel fogadták I. Frigyes Ágost - akit Erős Ágostként is szoktam említeni - szász választófejedelem ajánlatát, hogy jelentős pénzügyi és katonai segítséget nyújt a török elleni harcban. Cserébe a szövetséges csapatok főparancsnoki posztját kérte. Ez nem is lett volna akkora gond, de a választófejedelem nem számított különösebb katonai talentumnak. Cserei Mihály erdélyi nemes visszaemlékezésében fel is jegyezte: "A római császár penig a főcommandót adta vala a saxoniai electornak, nem azért, hogy epertus [tapasztalt] volna a hadakozásokban, hanem tizenkétezer embert a maga költségín ígírt vala a császárnak, csak a commandó övé lehessen." Cserei szerint az ifjú fejedelem "nyugtalan, furcsa szeles ifjú lévén és magának hírt-nevet akarván szerezni, nem gondol vala költségeivel... A nagy, erős ezüsttányért úgy egybenhajtogatta, mint a papírosat... sőt a nagyerős patkót egybenszaggatta, rettenetes erő lévén nála", ezért kapta a kortársaktól az "Erős" nevet, "bár esze lett volna annyi, mint ereje", vonta le Cserei a végkövetkeztetést.

Frigyes Ágost magyarországi hadvezéri működése során nem aratott sok babért. Főparancsnoki működésének első esztendeje, az 1695. évi hadjárat egyike volt a legsikertelenebbeknek. Bár a szoros ostromgyűrűbe zárt Gyula várának török őrsége január 12-én szabad elvonulás fejében feladta a várat, a nyári hadműveletek gyászos eredménnyel zárultak. Még ez év elején meghalt Ahmed szultán, és a trónt az ambiciózus II. Musztafa foglalta el. Az új uralkodó a birodalmat régi fényében kívánta visszaállítani, példaképének I. (Nagy) Szulejmán szultánt tekintette, s személyesen vonult hadba.
Frigyes Ágost azt a parancsot kapta az Udvari Haditanácstól, hogy Péterváradnál várja be a török támadást, s az ellenség legyőzése után vegye ostrom alá Temesvárt. A haditerv már az elején felborult, mert II. Musztafa, miután Belgrád védelmére 12.000 embert hátrahagyott, nem Péterváradot, hanem Lippát fogta ostrom alá, és bő egyheti ostrom után szeptember 7-én elfoglalta.
A szultán attól tartva, hogy harapófogóba kerül, Temesvár felé húzódott, miközben Belgrádnál lévő csapatai megtámadták a titeli erődöt. A szász választófejedelem ekkor újra Pétervárad felé indult, mire II. Musztafa szeptember 21-én Lugosnál megtámadta az Erdély védelmére siető Friedrich Veterani tábornagy 7.000 főnyi seregét. A küzdelemben 2.500 szövetséges katona vesztette életét, köztük Friedrich Veterani, a császári hadsereg egyik legjobb hadvezére, akinek levágott fejét a szultán sátra elé helyezték. A győzelem után az oszmán sereg még elfoglalta Karánsebest, majd Orsova felé menetelve téli szállásra vonult. II. Musztafa szultán rég nem látott diadalmenet élén vonult be Sztambulba. Mintegy 300 keresztény hadifogoly - köztük számos magas rangú tiszt - és a Karánsebesnél zsákmányolt 16 ágyú, valamint számos hadilobogó emelte a bevonulás fényét.

A következő év sem hozott diadalt a keresztény haderők számára. A hadicél most Temesvár elfoglalása volt, de az 50.000 főt számláló szövetséges haderő csigalassúsággal folytatta az ostromot, mivel egy hónap kellett ahhoz, hogy a tüzérség a vár bombázásához kezdjen. II. Musztafa szultán seregének közeledtére azonban a választófejedelem abbahagyta a hadműveleteket, és a Béga folyó mentén délnyugatnak indult, hogy megütközzön az ellenséggel. A két sereg augusztus 26-án Hetény térségében csapott össze. A heves és váltakozó eredményességű küzdelem egész nap folyt, de döntő sikert egyik fél sem tudott kicsikarni. Bár a választófejedelem újabb török támadásra számított, a kimerült, csaknem 8.000 főnyi veszteséget szenvedett oszmán hadat a harcias szultán sem tudta már harcra vezetni. A szultán Dzsáfer Haleb és Arnót Szulejmán ruméliai beglerbégek parancsnoksága alatt mintegy 12.000 fős sereget hagyott Temesvár védelmére, és minden ünneplés nélkül sztambuli palotájába vonult vissza. Diadalmenetet egyedül Moszkvában tartottak, ahol a Szent Ligához tartozó I. Péter cár serege két hónapnyi kemény ostrom után elfoglalta Azovot, az Oszmán Birodalom legfontosabb tengeri kikötőjét.

 

Új év, új ember, új remény:

Az 1697. évi hadjárat előkészületei a katonai parancsnokok és az udvari kamara megszokott pénzügyi huzavonájával kezdődött. A hadvezetés benyújtotta a török elleni hadjárat várható költségeit, a csapatok feltöltésére, felfegyverzésére és fizetésére vonatkozó igényeit, ami csaknem 8 millió forintra rúgott, ám ezt a pénzügyi kormányzat csak részben tudta teljesíteni. Jó hír volt azonban, hogy Alsó-Ausztria rendi gyűlése februárban megszavazta az esedékes hadiadót, és biztatóak voltak a német fejedelemségekkel folytatott tárgyalások az új hadjárathoz szükséges pénzügyi és katonai támogatásokról. Március közepén a szász választófejedelemmel is dűlőre jutottak, aki 10.000 fős hadtestet ígért, miután a fővezéri posztra újra őt választották. Valószínűleg nagy kő esett le az Udvari Haditanács tagjainak szívéről, amikor megtudták, hogy május 9-én a hollandiai Ryswickben béketárgyalások kezdőnek a bécsi udvar és XIV Lajos megbízottai között. Hosszas vitát követően a haditanács újra a támadó háború mellett döntött. Az oszmán erők megosztása céljából Karl Franz Auersperg altábornagyot, károlyvárosi főkapitányt és Batthyány Ádám horvát bánt, kanizsai végvidéki főkapitányt mintegy 13-14.000 emberrel Bihács elfoglalására küldték. A császári fősereg gyülekezőhelyét Baja környékén jelölték ki, ide várva a szász-, brandenburgi- és dán segélyhadakat is.

Már javában tartott a keresztény katonaság felvonulása a magyarországi hadszíntérre, amikor június 27-én I. Frigyes Ágost szász választófejedelmet lengyel királlyá választották, emiatt új főparancsnokot kellett keresni. A választás az ekkor 34 esztendős Savoyai Eugén (ismertebb, magyaros alakban: Savoyai Jenő) tábornagyra esett. Savoyai Eugén hercegnek, Frigyes Ágosttal ellentétben, nem volt különösebben daliás ember; alacsony, sovány, sápadt és beesett arcú, rút embernek írták le a kortársak. Nem csoda, hogy e korántsem daliás termetű fiú kérését, hogy életét ne papi, hanem hadi pályán folytassa, a Napkirály, - XIV Lajos - egyetlen szóval utasította el: "soha! ". Az önérzetében mélyen megsértett herceg ekkor a török támadás kivédésére készülődő Bécsbe sietett, és kardját I. Lipót császárnak és magyar királynak ajánlotta fel. Jenő herceg katonai karrierje gyorsan ívelt felfelé. 1683 decemberében ezredessé, a kufsteini dragonyosezred parancsnokává nevezték ki, mely attól kezdve az ő nevét viselte. Bátorsága és hadvezéri képessége hamar megmutatkozott. Számtalan harctéri sebe között az elsőt Buda 1684. évi ostromakor kapta, két évvel később ugyanitt a lábán sérült meg. Belgrád 1688. évi elfoglalásakor azonban olyan súlyosan megsebesült, hogy a következő esztendőben alig tudott táborba szállni. 1687-ben a nagyharsányi csatában kapott először önálló parancsnoki feladatot, amikor egy nagyobb lovas csapattest vezetését bízták rá. Gyors helyzetfelismerésének köszönhetően elsőként rohamozta meg és törte át az ellenség sáncrendszerének gyenge pontját, s ezzel jelentős mértékben hozzájárult a szövetségesek győzelméhez. Katonai teljesítményének köszönhetően gyorsan haladt előre a ranglétrán. 1685-ben vezérőrnagy, 1688-ban altábornagy, 1693-ban tábornagy lett.
A nyugati hadszíntérről hét évi szünet után tért vissza Magyarországra, és július 5-én történt kinevezése után egy héttel már át is vette a főparancsnokságot a Veresmartnál gyülekező sereg felett. A katonai helyzet, ha nem is válságos, de igen súlyos volt. A tervezett 70-75.000 fő helyett alig 44.000 katona állt rendelkezésre, az ellátás szervezetlen volt és akadozott. Savoyai Eugén elvetette az Udvari Kamara azon javaslatát, mely az előző évek gyakorlatából kiindulva az utánpótlás megérkezéséig a hadműveleti területről való élelmezést indítványozta. Véleménye szerint "az itteni nép annyira szegény és elpusztult", hogy erre nincs lehetőség. A rekvirálást Bécsben is veszélyesnek tartották, mivel a Hegyalján július első napján felkelés tört ki, de az ország más részein is nyugtalanság volt tapasztalható.

 

Kuruc mozgolódás:

A másfél évtizede tartó háború megpróbáltatásai, a súlyos haditeher és a katonaság atrocitásai miatti elégedetlenség számos helyen már eddig is felszínre tört, de szervezettebb formát csak 1697 nyarán öltött az ország északkeleti vidékein. A helyszín és az időpont korántsem véletlen, hiszen Felső-Magyarország régóta a Habsburg-ellenes kuruc mozgalom fészke, Thököly Imre egykori felső-magyarországi fejedelemségének területe volt. Tokaji Ferenc, a felkelés egyik vezetőjének nyílt parancsában Thököly ezredének kapitányaként hívta fegyverbe a terület lakosságát, de számos jelentés futott be arról, hogy Thököly volt katonái és kémei Felső-Magyarország és Erdély vidékeit járják, felkelésre buzdítva a lakosokat.

Thököly Imre jellegzetes kuruc
ruhában és fokossal a kezében

Ma már nem bizonyítható, hogy a keresztény csapatok hátában, a törökök szövetségeseként harcoló Thököly Imre egy szervezett kuruc akciót hajtott-e végre, amit csupán rosszul időzítettek, vagy egy spontán megmozdulás volt-e, mindenesetre tény, hogy a felvonulóban lévő keresztény katonaság, - elsősorban a magyar huszárezredek (Bottyán, Deák, Pálffy vezetésével) és néhány császári alakulat, mint a Bassompierre-gyalogezred - rövid úton leverte a felkelést. A vidék rendjének végleges helyreállítását a magyarországi katonaságra bízták, a Barkóczi Ferenc, Bercsényi Miklós és Koháry István által verbuvált katonákra, a sebtében felállított vármegyei felkelőkre és a végvárak helyőrségeire.

A Hegyaljáról és az ország keleti részéből érkezett első hírek, amelyek kiterjedt kuruc felkelésről szóltak, Bécsben, Erdélyben és a gyülekező fősereg táborában is riadalmat okoztak, sőt veszélybe került a csapatok összevonása. Auersperg tábornok június végén ugyan abbahagyta Bihács eredménytelen ostromát, de a haditanács a felszabaduló erőket először nem a fősereghez, hanem Buda felé irányította. Jean-Louis Bussy de Rabutin altábornagy, az Erdélyben állomásozó csaknem 20.000 fős hadtest parancsnoka a kialakult helyzetben kockázatosnak tartotta a katonaság kivonását, mivel úgy vélte: "az eddig rendben tartott ország, csapataim elvonulása után, a thökölisták és a török emisszáriusok veszedelmes törekvéseinek hitelt adva, a Porta zsákmányává válhat". Rabutint végül az Udvari Haditanács elnökének kellett meggyőznie arról, hogy "Erdély biztonságának és megvédésének garanciái a Tiszánál és a Dunánál vannak, a napról napra erősítendő" főseregnél.
Mire Savoyai Eugén herceg átvette a parancsnokságot a fősereg felett, a hegyaljai felkelők derékhadát már megtörték, és a hónap végére felszámolták a zavargást. A felkelés gyors leverése kedvezőbb helyzetet teremtett a hadműveletek elindításához. Savoyai Eugén be sem várta az erősítéseket, hanem mintegy 45.000 fős seregével Zombor és Bács érintése után (július 26.) a mai Újvidék helyén, Péterváraddal szemben ütött tábort. Néhány nappal később seregének egy részével a Duna mentén délkeleti irányba, Kobiláig vonult, ahonnan Péterváradot és Titelt egyaránt szemmel tarthatta.

 

Újabb török hadjárat:

A török állam és hadvezetés óriási erőfeszítéseket tett az előző évi kudarcok helyrehozása érdekében. Azov visszaszerzését az újonnan épített flottával akarták megkísérelni. A szövetséges tatár kánnak, akitől 30-40.000 fős hadsereg kiállítását várták, fegyvert és muníciót küldtek. A háborús kiadások fedezésére kényszerkölcsönöket vetettek ki, felemelték a dohányadót, sőt nem riadtak vissza a pénzrontástól sem. Hogy végül is a mekkora sereget sikerült II. Musztafának talpra állítania, arról a korabeli forrásokban különböző számadatokat találunk. Noha a Német-római Birodalomban megjelenő újságok és röplapok már júliusban százezres török had gyülekezéséről szóltak, a hírszerzői jelentések azonban csak 30.000 főre becsülték a július 20-án a szerbiai Jagodinába érkezett szultáni had és 20.000 főre a Szendrő táján gyülekező janicsárok létszámát. Ekkor még a török oldalon is számos egység volt felvonulóban, így egy hónap múltán minden bizonnyal mintegy 70.000 török katona kelt át a Pancsovánál létesített hajóhídon.

Az oszmán sereg dunai átkelésével egyre nyilvánvalóbbak lettek az ellenség hadműveleti céljai, hiszen már nem kellett egy Eszék irányába intézett támadástól tartani. A törököknek azonban továbbra is sikerült bizonytalanságban tartani a szövetséges hadvezetést, mivel a Dunán és a Tiszán egyaránt felfelé hajózott a török flottilla, ezért változatlanul nem lehetett eldönteni, hogy az ellenfél melyik folyó mentén támad. A Belgrádban tartott szultáni ülésen elvetették Pétervárad ostromát, és a Várad ellen indított katonai akció mellett döntöttek. Az oszmán katonai vezetők egy része úgy vélte, hogy egy Felső-Magyarország irányába indított katonai akció a keresztény erőket elvonja a Dunától, sőt arra is számítottak, hogy Thököly Imrének sikerül fellázítania a terület elégedetlen lakosságát, így a kurucok újra teret nyernek az ország keleti részein és Erdélyben.

Savoyai Eugén, miután megerősítette Titel őrségét, északi irányba menetelt, hogy mielőbb egyesüljön Karl Vaudemont altábornagy és a brandenburgiak Felső-Magyarországról, valamint Rabutin Erdélyből, a Maros völgyén keresztül érkező csapataival. Elmas Mehmed nagyvezír, kihasználva ekkor a fősereg visszahúzódását, hirtelen megrohanta Titel erődjét. Kezdetben a Dietrich Nehem vezérőrnagy parancsnoksága alatt odavezényelt, 2.400 lovasból és 3.600 gyalogosból álló csapattest keményen ellenállt, de nem tudta sokáig feltartóztatni a többszörös túlerővel támadó ellenséget, így seregének maradékával a főerőkhöz vonult. A szövetséges csapatok mintegy 300-400 halottat és 1.000 sebesültet veszítettek az összecsapásban.
A beérkezett brandenburgi és felső-magyarországi hadtestekkel megerősödött fősereg zöme azonnal Péterváradhoz nyomult, mivel Titel elfoglalását követően úgy tűnt, hogy az oszmánok a folyó mindkét partján támadást indítanak az erősség ellen. A szultán táborában ugyanis megváltoztatták a Belgrádban elfogadott haditervet, és "a hitetlen tábor kisszerűségére", valamint gyengeségére hivatkozva, Elmas Mehmed nagyvezír eredeti elképzelése szerint, az erődítmény ostromára készültek. Lényegében ezt a szándékot jelentették a fővezérnek a felderítésre kiküldött huszárok. Azt azonban ők sem tudhatták, hogy időközben a tatárok által ejtett foglyok arról számoltak be, hogy a keresztény had nagyon erős, mintegy 110.000 harcost számlál. Erre az oszmán hadvezetés még az éj leple alatt visszarendelte a Duna péterváradi oldalán táborozó egységeit, és a szultán egész hadseregével szeptember 8-án a Tisza keleti partján Szeged irányába indult. Ezt a hadmozdulatot viszont egy szökevény szpáhi hozta a szövetséges hadvezetés tudomására, melyből világossá vált, hogy II. Musztafa Felső-Magyarország vagy Erdély felé támad.

Savoyai Eugén csapataival Pétervárad alól erőltetett menetben az oszmánok után indult, és két nappal később már Becsénél állt. Szeged védelmére további csapatokat rendelt, 300 vértest, 1.000 hajdú- és rác katonákat. Jenő herceg számára már csak az volt a kérdés, hogy a szultáni had mikor kísérli meg az átkelést, amikor lecsaphat az ellenségre. Tervét az Udvari Haditanáccsal is tudatta: "Az egyetlen lehetőség a partváltás megakadályozására és az ellenség Erdély irányába való felvonulásának meggátlására, ha szorosan nyomában maradok, s ha megkísérli az átkelést valahol, úgy a hídfőben fojtom meg őket."

 

A csata:

A keresztény sereg lovasságának egy része a törökök nyomába eredt, de azok mindent elkövettek az ellenség előrenyomulásának lassítására. Mindent elpusztítottak előttük, a kutakat beomlasztották, a használható épületeket lerombolták, az állatállományt elhajtották, még a füvet is felégették. A szövetséges gyalogság 9, a lovasság 13 órás menetteljesítménye azonban meghozta a várt eredményt, Óbecse térségében szeptember 10-én sikerült beérni az ellenséget. A fővezér itt kapta az első hírt arról, hogy a török csapatok a Tiszán való átkeléshez készülődnek. Azonnal újabb felderítőket vezényelt ki, és a rögtönzött haditanácson a további előrenyomulás mellett döntöttek.
A szövetséges keresztény csapatok a rövid éjszakai pihenőt követően szeptember 11-én már a hajnali órákban hadrendbe álltak, és így folytatták a menetelést Zenta felé. A felderítésre kiküldött elővéd reggel erős ellenséges lovasságba ütközött. Támogatásukra Deák Pál huszárezredének egységeit vetették be, amelyeknek sikerült elfogniuk a Tisza jobb partján lévő török lovasság vezetőjét, Dzsáfer pasát. A török főtiszt vallomásából megtudták, hogy a szultán Thököly tanácsára eredetileg Szeged rajtaütésszerű elfoglalását tervezte; itt akart átkelni a Tisza bal partjára, majd onnan a Maros völgyén át Erdélybe vonulni: "De a hitetlenek gyors és nem várt előrenyomulása, továbbá Szeged megerősítésének híre eredeti szándékuk feladására késztette őket", vallotta a pasa, s amikor osztagával felderítésre indult, "a híd már elkészült, és csapatok keltek át rajta". Egy másik forrás szerint Dzsáfer vallomásában azt is elmondta, hogy a szultán néhány ezer lovassal már az éjszaka átkelt a Tiszán, és a nehéztüzérség is partváltásra készült. A megerősített hídfőállásban mintegy 100 tábori löveg maradt. A "circumvallatio" (sáncgyűrű) már elkészült, a hídfő sáncait még építették. A fogoly értesüléseit az időközben beérkező felderítők is megerősítették: elmondták, hogy a jobb parton táborozásnak nyomát sem látni, s a lovasság nagyobb része már a túlparton volt.
Mivel a fegyvernemek eloszlását és az oszmán csapatok gyors, szinte menekülésszerű átkelését Savoyai Eugén furcsának találta, az értesülések helyességét személyesen kívánta ellenőrizni, ezért egy lovascsapattal Zentához vonult. Ekkor már látta, hogy a török tábor Zentától mintegy 2 km-re délre valóban átkel a folyón. Az eléje táruló látványról néhány nap múlva a haditanácsnak küldött jelentésében ekképpen számolt be: "A Zenta körüli síkon, ahol a szabad áttekintést csak néhány helyen akadályozzák alacsony terephullámok, nem több mint kb. ezer lépésre voltak az ellenséges csapatok, s a folyónál állt a francia mérnökök által igen célszerűen megtervezett híd, amely hatvan hajóra épült. A felgyújtott élelmezési házhoz csatlakozó híd mindkét oldalán erős sánc állt, mély árokkal övezve. A sánc ötszáz lépés hosszú volt, és jól kialakított szekérvár vette körül. Ez az erődítés volt a hídfő belső magva. E körül, kb. ezerlépésnyi félkörben futott egy rondellával és kitörő nyílásokkal kiépített erős sáncvonal, amelynek végei a Tiszára támaszkodtak. Ezt az egyébként erős sáncvonalat már nem tudták befejezni az építését végző gyalogság és a munkások. Délnyugati irányban, a császári csapatok menetvonalában egy kb. hétszáz lépésnyi rés mutatkozott." Megállapította, hogy a sáncokban még ott volt az ellenséges gyalogság legnagyobb része, amely számottevő tüzérséggel és csekély számú lovassal rendelkezett.

Savoyai felismerte, hogy a lehetőség, amelyre várt, itt van most előtte. Gyorsan határozott, mivel napnyugtáig már csak néhány óra volt hátra. Összesen 51 gyalogzászlóalj, 112 lovasszázad és 60 löveg teljes harckészültségben várta a menetparancsot. A hídfőben maradt mintegy 4.000 fős ellenséges lovasság támadásának elhárítására, illetve a csapatok felvonulásának fedezésére délután három óra tájban a külső sánc befejezetlen szakaszán keresztül nagyobb számú lovasságot és jelentős tüzérséget irányítottak az ellenséges vonalak közelébe. A keresztény erők zöme eközben kétsoros csatarendbe állt, s megindult az ellenség sáncai felé. A szövetségesek harcrendjének jobbszárnya a Tiszára támaszkodott, és a hídfővel szemben, kissé rézsútosan helyezkedett el. Valamivel később a középhad és a balszárny fokozatosan jobbra kanyarodott, és teljesen körülfogta a hídfőt.

A jobbszárny Leopold Herberstein táborszernagy parancsnoksága alatt két lépcsőben vonult fel. Az első vonalban, Johann Franz Gronsfeld altábornagy vezetése alatt öt gyalogzászlóalj, 26 lovasszázad és 12 löveg volt, a második lépcsőben, Heinrich Truchsess altábornagy alárendeltségében öt gyalogzászlóalj és 16 lovasszázad volt, a tartalékot négy gyalogzászlóalj, 11 lovasszázad és két löveg alkotta.
Charles Commercy herceg tábornagy parancsnoksága alatt a középhad szintén két vonalban sorakozott fel. Az első lépcsőben 13 gyalogzászlóalj és 26 löveg állt Jean-Louis Bussy de Rabutin lovassági tábornok parancsnoksága alatt, mögötte Heinrich Reuss szász tábornagy a szász és a brandenburgi gyalogsággal, összesen 21 gyalogzászlóaljjal és 26 löveggel.
A balszárny vezetését Guido Starhemberg tábornagyra bízták. Az első vonalban Johann Andreas Corbelli altábornagy egységei álltak fel, hét gyalogzászlóalj, 35 lovasszázad és tíz löveg. Karl Vaudemont altábornagy a második lépcsőt irányította, összesen öt gyalogzászlóaljat és 13 lovasszázadot. Tartalékban négy gyalogzászlóaljat, 11 lovasszázadot és tíz löveget helyeztek el. A török lovasság átkaroló hadműveletének elhárítására a szárnyak és a centrum mögött a Mihályi Deák Pál és Zichy István vezette magyar és a rác huszárezredeket helyezték el.

A zentai csata

Az oszmán sereg létszámát korabeli források általában 100.000 főre teszik, a harcoló állomány azonban nemigen haladta meg a 70.000 főt. Mivel a lovasság legnagyobb része a szultánnal már a Tisza másik partján volt, így a kurucokkal és a tatárokkal együtt az ellenség nem lehetett több 35-38.000 főnél. A hídfőben maradt csapatokat Elmas Mehmed nagyvezír, az európai egységeket Dzsáfer pasa, ruméliai beglerbég, valamint Kaplan és Fázil pasa, míg az anatóliai hadtestet Mizirlizáde Ibrahim pasa irányította.

Savoyai Eugén a szövetségesek csatarendjét a kialakult helyzethez igazította. A lovasságot a szárnyakon, a gyalogságot a centrumban, illetve a szárnyak első lépcsőjében helyezte el. A balszárnyon, mely a felfejlődés során legelőszőr harcol az ellenséggel, 16 gyalogzászlóaljjal, 59 lovasszázaddal és húsz löveggel jelentősebb erőket csoportosított. Miután a keresztény sereg csatarendbe állt, délután 5 óra tájban megkezdte előrenyomulását a török hídfő irányába. A szövetséges erők felvonulása csaknem zavartalan volt, de a manőver utolsó szakaszában mintegy 4.000 török lovas támadást intézett a balszárny ellen a hídfő Zenta felé néző oldalán. Savoyai Eugén ekkor a harcrendben álló csapatok második harcvonalából hat dragonyosezreddel és néhány löveggel ellentámadást indított, de az ellenséges lovasság kitért az összecsapás elől, és a hídfőbe vonult vissza. Az ellenséget üldözve a támadó dragonyosok megkísérelték a hídfőbe való betörést, de az erős tüzérségi tűz visszafordulásra kényszerítette őket.
A dragonyosok visszavonása után a hadoszlopok mintegy fél ágyúlövésre, vagyis 4-500 méterre megközelítették a török sáncokat, s eközben teljes jobbfordulatot hajtottak végre. Ennek következtében a középen elhelyezett gyalogság a török centrum, vagyis a szekérvár elé került, a két szárny pedig a Tiszára támaszkodott.

Elmas Mehmed és alvezérei ekkor több kétségbeesett kísérletet tettek a gyűrűből való kitörésre. Tüzérségük az ellenfél gyalogosait és lovasait kartácstűzzel próbálta állásaiktól távol tartani, miközben a janicsárok hősies rohamokat vezettek a "hitetlenek" ellen. Ezek az akciók sorra összeomlottak, mivel az oszmán hadvezetés, a keresztény alakulatokkal ellentétben, képtelen volt összehangolni a különböző egységek együttműködését. Egyre nyomasztóbbá vált a keresztény csapatok harcászati erőfölénye, akiknek a lovasság és a gyalogság együttműködése nyomán a támadási pontokon megfelelő túlsúlyuk volt, amelyet a gyorsan előrevont tüzérség hatékonyan támogatott.

A szövetségesek előrenyomulása láttán Elmas Mehmed nagyvezír, miközben változatlanul tűz alatt tartotta a közeledő egységeket, a magas partok fedezékében, az erődítések és a folyó közt lévő homokzátonyon át egy lovashadtesttel oldalba támadta Starhemberg balszárnyát. Az itt lévő lovasok visszaverték az ellenség rohamát, és a menekülő török lovasságot üldözve behatoltak a hídfőbe. Ekkor látható lett a török sáncrendszer legsebezhetőbb pontja, a magas partszegély és a víz között húzódó, 40-50 lépésnyi széles homokzátony, amelyen keresztül a sáncrendszert megkerülve egészen a hídig el lehetett jutni. Néhány ezer török- és tatár lovas a másik oldalon újabb kitörést kísérelt meg, de a jobbszárny 14 lövegének tüze valósággal letarolta őket. Az előrenyomuló csapatok a szárnyakon elhelyezett tüzérséget gyorsan a magas partra vontatták, és 44 ágyú mindkét irányból tűz alá vette a hidat és környékét.
Az emberekkel teli hajóhídra zúduló tüzérségi tűz hatalmas riadalmat és még nagyobb veszteségeket okozott. A források egy része arról tudósít, hogy a támadás megindulásakor Thököly Imre a híd lerombolását javasolta a szultánnak, de ezt az indítványt a török katonai vezetők elutasították. II. Musztafa a mellette lévő lovasság egy részét gyalogosan újból a folyó jobb partjára rendelte, de ezzel csak újabb zavart okozott, mert az amúgy is tömött hídon olyan kavarodás támadt, amely az ágyúzás megkezdésekor valóságos pánikba csapott át.

A sikertelen kitörést követően a sáncok mögé menekülő török lovasság a hídfőt védő gyalogság körében nagy rémületet okozott, aminek köszönhetően a benyomuló keresztény egységek csak csekély ellenállással találkoztak, és hamarosan a híd bejáratáig jutottak. Rabutin csapatainak előrenyomulását látva Savoyai Eugén herceg Vaudemont altábornagy centrumban lévő gyalogosainak egy részét is a balszárnyra rendelte, akik bajtársaikkal együtt az ellenség mögé kerülve hátba támadták azt. Ez a váratlan akció teljesen megrendítette a középső sáncokban lévő török gyalogság és tüzérség ellenállását. Commercy tábornagy centrumban harcoló császári, brandenburgi és szász gyalogosai a jobbszárny egységeitől támogatva ekkor megrohamozták a szekérvárat, és véres kézitusában áttörték az ellenfél védelmi vonalát.
A minden oldalról körülfogott, kétségbeesetten küzdő janicsárok legnagyobb részét lemészárolták, az oszmán harcosok másik része pedig, miután Guido Starhemberg alakulatai elfoglalták a híd bejáratát, a folyón keresztül akart a túlpartra menekülni, ám sokan közülük a vízbe fulladtak. "A támadás olyan erőteljes és gyors volt, amilyent még életemben nem láttam... A lovasság leszállt a nyeregből és együtt rohantak a védőárkokon keresztül, amelyeket megtöltött a legyilkolt ellenség holtteste. A katonákat nem lehetett tovább tartóztatni, senkinek sem kegyelmeztek... Ez a győzedelmes hadművelet éjszaka végződött, de a döntő csapásig maga a nap sem akart előbb lenyugodni, míg ragyogó szemével felséged fegyvereinek teljes diadalát végig nem nézte" - összegezte az utolsó óra eseményeit az I. Lipót császárnak és királynak küldött jelentésében a fővezér, Savoyai Eugén.

A rettenetes mészárlásnak végül a beálló sötétség vetett véget. A törökök vesztesége óriási volt; mivel a janicsárok egy része elvérzett a hídfőben, vagy menekülés közben a folyóba fulladt, összlétszámukat a különböző források mintegy 20.000 főre teszik. Köztük volt Elmas Mehmed nagyvezír, az anatóliai és boszniai beglerbégek, a janicsárok agája, továbbá 17 pasa és számos főtiszt. Állítólag a kurucok vezére, Thököly Imre is a hídfőben maradt, de halottnak tetette magát, és néhány hívével, köztük Petrőczy Istvánnal, az est leszállta után úszva menekült át a másik partra. A csata és a küzdelem méreteihez képest a császáriak vesztesége viszonylag nem volt jelentős: 699 halott és 1934 sebesült, illetve 3533 elpusztult ló.
Mihelyt megvirradt, a szövetségesek számba vették a hatalmas zsákmányt: hét honcsok (lófarkas török zászló), 423 kisebb zászló, 80 bronzágyú, három, fémből készült ötcsövű seregbontó és négy vaslöveg, a hadipénztár, valamint a szultán kardja és ezüstkészlete, illetve pecsétje, melyet Rabutin lovassági tábornok erdélyi hadbiztosa talált meg a halott nagyvezír nyakán. Emellett hatalmas lőszer- és élelmiszerkészlet, 9000 szekér, több ezer ló, továbbá több száz szarvasmarha és teve jutott a győztesek kezébe.

Savoyai Eugén (Jenő), aki
a "karlócai békéig" űzte a törököket.

A sötétség és a csapatok fáradtsága miatt az ellenséget nem üldözték, ezt a feladatot másnap azok az alakulatok kapták, akik nem vettek részt a csatában. Zichy István huszárjai a menekülő katonákra vadásztak, Mihályi Pál huszárezrede és Dietrich Glöckelsperg 600 horvát dragonyosa pedig egész Temesvárig üldözte az ellenséget. A kiküldött könnyűlovas alakulatok rengeteg foglyot ejtettek, valamint tetemes mennyiségű málhát, szekeret és néhány ágyút is zsákmányoltak.

II. Musztafa szultán a túlsó partról nézte serege megsemmisülését, s midőn látta, hogy a janicsárokat bekeríti az ellenség, táborát hátrahagyva, 1.000 szpáhi kíséretében Temesvárra menekült. Bár a zentai csatát követő napokban a szövetséges erők felderítői az oszmán hadsereg felbomlásáról számoltak be, azonban úgy tűnik, hogy a szultánnak sikerült serege maradványait összegyűjteni, és Temesvár védelmét megszervezni. Mintegy 20.000 lovast gyűjtöttek össze, s a Belgrádból érkező 3.000 janicsárral, valamint egyéb kisebb egységekkel együtt újra 30.000 moszlim harcost állítottak fegyverbe. A szultán Belgrád katonai parancsnokát, Huszein Amudzsazádét, Köprili Mehmed unokaöccsét nevezte ki nagyvezírré, aki már az augusztus elején megtartott haditanácson is ellenezte a Felvidék és Erdély irányába indított támadást.

 

Magyar csapatok szerepe a csatában:

A Szent Liga magyarországi harcait elsősorban a Habsburgok irányították, akiknek Európa szinte valamennyi államából származó csapatok is jelentős segítséget nyújtottak, egyfajta keresztes háborúként. Ezek mellett természetesen a hadjáratokban nagyszámú magyar egységek is részt vettek. Mivel a magyarországi fegyveres erők a törökellenes határvédelem következtében szinte teljes egészében könnyűcsapatokból, döntően lovasságból álltak, hadszíntéri alkalmazásukat elsősorban harcászati jellemzőik szabták meg. A könnyűlovasokat főleg felderítésre, a kommunikáció, az utánpótlás és a menet biztosítására, portyázásra használták, a végvári katonaság és a mezei gyalogság pedig helyőrségi feladatok mellett az utánpótlás védelmét látta el.
Ezek a könnyűlovas- és könnyűgyalogos-egységek nélkülözhetetlenek voltak a szövetséges hadvezetés számára. Jól ismerték az ellenfél harcmodorát, így eredményesen szálltak szembe a fegyverzetében és taktikájában hasonló török könnyű- és félnehézlovassággal. Az 1697. évi hadműveleti terv kialakításakor 6592 magyarországi katonával számoltak, elsősorban az állandó hadsereg három reguláris huszárezredével (Deák Pál, Kollonits Ádám, Pálffy János vezetésével) és két hajdúezredével (Molnár János, Pálffy Miklós vezetésével). Emellett a hadvezetés rendelkezésére álltak a mintegy 9.000 főt számláló végvári katonaságon kívül a mezei alakulatok, köztük a viszonylag állandónak tekinthető 6.000 fős felső-magyarországi hadtest.
Batthyány Ádám kanizsai főkapitány mintegy 3.000-3.500 fős, zömében végváriakból álló katonasága május végétől július elejéig Bihács ostromában vett részt, Bercsényi Miklós, Bottyán János, Deák Pál és Pálffy János lovasezredei pedig a hegyaljai felkelés felszámolásában vettek részt. Ezek az alakulatok csak valamikor augusztus első felében kapcsolódtak be a fősereg hadműveleteibe. Jelentős szerepet kapott a Zichy István győri főkapitány által szervezett dunai flottilla. A Dunán cirkáló 32 hajó és a rajtuk lévő 1.000 hajdú legénység feladata nemcsak a folyami utánpótlás szállítás biztosítása, hanem a török gályák előretörésének megakadályozása is volt. Zichy István az előző esztendőkhöz hasonlóan egy 1.000 fős lovasezredet és egy hasonló létszámú gyalogezredet állított ki a főkapitányság területéről.

A magyar lovasalakulatok elsősorban a török-tatár lovasok dél-alföldi betöréseinek megakadályozását kapták feladatul. A gyalogság legnagyobb részét pedig az utánpótlási bázisok biztosítására, valamint a Tisza és a Maros menti helyőrségek védelmére rendelték. Már szó volt róla, hogy Savoyai Eugén szeptember elején 1.000 hajdúval erősítette meg Szegedet, ahol a német és szerb katonaságon kívül 700 fős állandó magyar helyőrség állomásozott. Aradra és Gyulára Bagossy László gyalogezredének katonái kerültek, de magyar vitézek őrizték Baja, Paks és Veresmart élelmiszerraktárait is.

Az Alföldön és Felső-Magyarországon jelentős erőket kötött le a kuruc mozgolódások felszámolása, a török földre menekülők, valamint Thököly beszivárgó katonáinak és kémeinek elfogása. Pálffy János parancsnoksága alatt külön hadtestet hoztak létre, amely elsősorban magyar mezei lovasezredekből állt (Bercsényi Miklós, Bottyán János, Pálffy János vezetésével), de alárendeltségébe tartoztak a Barkóczi Ferenc vezette lovas és gyalogos csapatok is.

Jelenlegi ismereteink szerint a fősereg alárendeltségében összesen három magyar huszárezred állt (Bottyán János, Deák Pál, Kiss Balázs, Zichy István vezetésével), de arról is van tudomásunk, hogy a császári lovasezredekhez egy-egy huszárszázadot is beosztottak. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy még nyáron vagy az ősz folyamán megérkezett a Rajna mellől Kollonits Ádám huszárezrede is. Felderítő tevékenységükről bőven szólnak a korabeli források, de megemlékeznek arról a hősies ellenállásról is, amelyet a magyar hajdúk és huszárok tanúsítottak az augusztus 28-án Titelnél lezajlott harcokban. A zentai csatában közvetlenül csak a Pálffy-hajdúezred egy zászlóalja (kb. 400 ember) vett részt a balszárnyon, Vaudemont altábornagy parancsnoksága alatt. A Deák- és Zichy-huszárezredek a szárnyak külső biztosítását látták el, s nincs hitelt érdemlő adatunk arról, hogy komolyabb harcba keveredtek volna az ellenséggel.

 

Zenta után:

Jóllehet a Lipót császárnak küldött jelentésben Jenő herceg még Temesvár palánkjának elfoglalását, raktárainak felégetését ígérte, továbbá hogy "ha az idő a várat nem is engedi elfoglalni, azt legalább bombázni kellene", a katonai vezetők a szeptember 20-án megtartott haditanácson az erősség ellen indítandó hadjárat tervét egyhangúlag elvetették. A döntésért már a kortársak is sokat bírálták a fővezért, mondván, a vereség utáni sokkban lévő török katonaság nem tudott volna egy nagyobb támadásnak ellenállni. A valóság, amit Jenő herceg az uralkodónak is kifejtett, az volt, hogy a fáradt, az elmaradt zsold és az akadozó ellátás miatt zúgolódó katonákkal nem lehetett nagyobb hadműveletbe kezdeni, a hadikassza pedig üres volt. A brandenburgi és a szász csapatok távozása után a temesvári vállalkozáshoz a létszám és a tüzérség is elégtelen volt, a szállítókapacitás híján pedig az utánpótlást sem lehetett biztosítani. Ellenfelei azért is támadták a győztes hadvezért, hogy a kapott parancs ellenére támadást indított a török ellen. Bécsben még olyan pletykák is szárnyra kaptak, hogy a zsákmányul ejtett török hadipénztár 3 millió rajnai forintra rúgó arany és ezüst pénzkészletének legnagyobb részét elsikkasztotta.

Savoyai Eugén végül egy kisebb, elit ezredekből összeállított 6.500 fős hadtestesttel és Johann Kyba délszláv katonaságával október elején benyomult Boszniába, és elfoglalta Szarajevót. Az akció elsősorban a császáriak fölényét demonstráló hadművelet volt, ami már az eljövendő béketárgyalások céljait szolgálta. A hadjárat célkitűzése nem az elfoglalt terület megtartása - erre a kis létszámú haderő egyébként is elégtelen lett volna -, hanem a hátország meggyengítése volt, ami nem jelentett egyebet, mint a birtokba vett városok kifosztását. A csapatok egy hónap múlva kivonultak a tartományból, és a kijelölt téli szállásokra tértek. Az utolsó katonai akciót a boszniai hadjárat befejezésének napján, november 5-én indították Újpalánka ellen Rabutin tábornok csapatai. A vár a rövid ostromot követően a császáriak kezére került. Ezt követően az egységek a közeli Pancsova erődítményét is megtámadták, de az őrség már közeledésük hírére elmenekült, és felgyújtotta az erősséget.

A szövetséges csapatok győzelmeit a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság szinte valamennyi nagyobb városában üdvlövésekkel és kerti mulatságokkal ünnepelték meg, az áldozatokra pedig hálaadó istentiszteleteken emlékeztek.

A zentai győzelem után a török békeajánlat nem sokáig váratott magára. 1698. január 27-én az Oszmán Birodalom legfőbb vallási, politikai és katonai vezetőinek ülésén elhatározták, hogy Anglia sztambuli követe, lord William Paget útján békeajánlatot tesznek a Habsburg-császárnak. Az oszmán haderő állapotán kívül döntésükhöz az utolsó lökést valószínűleg a Habsburgok és a franciák között létrejött békekötés adta. Nyilvánvaló lett, hogy a nyugati fronttól megszabadult Habsburgok az eddiginél is nagyobb haderőt fognak ellenük indítani. A békeegyezményt hosszas tárgyalások után - amelyeknek Savoyai Eugén 1698-as nyári katonai erődemonstrációja adott nyomatékot - egy év múlva, 1699. január 26-án írták alá Karlócán. A béke nemcsak a több mint másfél évtizedes háborúnak vetett véget, hanem a Magyar Királyság területe (a Temesköz és Belgrád kivételével) felszabadult a török uralom alól.

forrás: crowland.uw.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.