Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A várnai csata, 1444. november 10.

2008.11.03

II. Murád szultán miután 1440-re megszilárdította birodalma rendjét, haderejével Magyarország ellen fordult. Elsőként Nándorfehérvár elfoglalására tett kísérletet, de nem járt sikerrel. 1442-ben az Erdélyre törő seregei ismét vereséget szenvedtek. A keresztény Európa fellelkesült a győzelmeken és 1443-ban keresztes hadjárat megindítására vették rá a magyar uralkodót, melynek végső célja Drinápoly elfoglalása és a török Európából való kiűzése volt. A 35 000 fős sereg július végén indult el a „hosszú hadjáratra” azzal az ígérettel, hogy a keresztény flotta megakadályozza az anatóliai török csapatok átkelését a Boszporuszon. Sajnos a csekély létszámú hajóhad nem volt képes teljesíteni a feladatát, így a Hunyadi vezette seregnek a teljes török haderővel kellett szembenézni. A több győzelmet hozó hadjáratot végül december közepén kellett félbeszakítani, mivel a hadvezetés belátta, hogy a kedvezőtlen téli viszonyok között, akadozó utánpótlással nem képesek teljesíteni a kitűzött célt. A hadjárat kudarca ellenére a kivívott győzelmek táplálták a lelkesedést és már 1444 áprilisában megkezdődik az újabb hadjárat előkészítése. Az idő kedvezőnek tűnt, mivel a török birodalmat a Karaman Emírség lázadása meggyengítette. Valószínűleg ez vezetett Murád szultán békeajánlatához melyet Ulászló augusztus 15-én fogadott el. A szerződés azon kívül, hogy 10 évre szavatolta a békét, rendkívül kedvező feltételeket tartalmazott, többekközött Szerbia, Bosznia és Havasalföld kiürítését.

A pápai diplomácia azonban nem nyugodhatott bele a török európai jelenlétének szentesítésébe. Ismételten a keresztény államok és a hajóhad segítségét felkínálva sikerült rábírni a királyt újabb hadjárat megindítására és ezzel az esküszegésre. A hosszú hadjárat kudarca után, meggondolatlanságnak tűnhet, hogy Ulászló csak fele akkora sereggel, majdnem két hónappal később, 1444 szeptember 22-én lépett az ellenség földjére Orsovánál. Útjuk során több várat elfoglalva törtek Várna felé, hogy azután a flotta támogatásával haladjanak Drinápolyig.

Csata Várnánál

 A keresztény sereg utolsó egységei november 9-én érték el a várost, mely a többi környékbeli erődökkel együtt megnyitotta kapuit a sereg előtt. A fáradt katonák a város falai előtt húzták fel sátraikat, melyek legalább másfél négyzetkilométeres területet borítottak el. A délutáni órákban feltűntek nyugatról az első török csapatok. Könnyűlovas akindzsik csoportjai nyargaltak a síkon, mögöttük pedig az egyre erősödő zaj és porfelleg jelezte a szultán seregének érkezését. Az est leszálltával tüzek gyúltak a hegyoldalakon és a síkon.

Várna a Fekete-tenger egyik öblének partján fekszik. A szárazföld felől egy nyugat-keleti irányú völgyteknő fut ki itt a tengerig, melynek legmélyebb részét a Várnai-(régebbi nevén Devnyai) tó tölti ki. A tenger és a tó között mocsaras terület húzódott. A várostól északra és délre egyaránt meredek löszös partfal határolja a tengerpartot, egyedül az öböl sarkában fekvő kikötő körzetében kínálnak lankás dombok nyugodt leereszkedést a tengerhez. A várnai tó partjától északi irányba a terep fokozatosan emelkedik a 340 méteres Planova csúcsig. A hegy meredek része és a tó között egy 2,5-3 km széles terület kínál lehetőséget a lovasság megütközésére.

 Az est leszálltával a sereg vezetői haditanácsot tartottak a király sátrában. Ulászló csalódott és dühös volt. A kereszténység összefogásának ígérete rábírta, hogy megszegje a szegedi békét. Hadjárata során sikeresen eljutott Várnáig, azonban nemhogy a támogató hajóhad nem várta, hanem a török sereg átkelését sem akadályozták meg Ázsiából. Nyilvánvaló volt, hogy Várnánál csapdába kerültek. Délről a Várnai tó és a mocsarak gátolták a mozgást, nyugat és észak felé pedig a jelentős létszámfölényű török sereg vágta el az utat. Cesarini pápai legátus azt javasolta, hogy a harci szekerekkel erősítsék meg a tábort és ott védekezzenek míg a támogatás beérkezik. A javaslat Hunyadiból heves ellenkezést váltott ki. Nem hitt a keresztény flotta beérkezésében és tudta, hogy a készleteik nem teszik lehetővé, hogy sikeresen védekezzenek utánpótlás nélkül az ellenséges terület belsejében, főleg nem a közelgő téli hónapokban. Másrészt azzal is tisztában volt, hogy a magasabb harcértékű keresztény sereg csak támadó tevékenységgel tudja kompenzálni létszámbeli hátrányát. Ezért a csata másnapi megvívása mellett tört lándzsát. A haditanács végül ezt fogadta el és megbízták a harcrend megalakításával. 

A törökök által alkalmazott harceljárás a nomád lovasíjász türk taktika továbbfejlesztett változata volt. A csatarend egy aktív támadó és egy helytálló csoportból állt. A csatarend közepén rendszerint a zsoldos gyalogság fegyelmezett tömege helyezkedett el árkok és egyéb akadályok mögött. Nem vettek részt a támadásban, hanem a csatarend biztosítása érdekében pozíciójuk megtartására törekedtek. A harc során íjat – a későbbiekben puskát – valamint közelharc fegyvereket alkalmaztak. A szárnyakon állt a lovasság, mely az ellenfél erőinek átkarolására és a szilárdan álló centrummal együttműködve, erőinek szétzúzására törekedett.

A keresztény sereg legmagasabb harcértékű és egyben csatadöntő egységét a nehézlovasság alkotta. A tetőtől talpig acél vértbe öltözött lovasok lándzsával, karddal és egyéb közelharc fegyverekkel voltak felszerelve. A harcban igyekeztek fenntartani a zárt rendet. Ennek érdekében a lovaikat láncokkal egymáshoz kapcsolták (- legalább is a források leírása szerint. Az egységes arcvonal fenntartása szempontjából célszerűnek tűnik ez az eljárás, azt azonban nem ártana egyszer a valóságban is kipróbálni, hogy miként lehet így rohamot végrehajtani és harcban mozogni – a szerző megjegyzése) és így zúdultak előreszegezett lándzsákkal az ellenség sorai közé. Amikor a páncélos ék behatolt a csatarendben álló gyalogság, de főleg lovasság közé, a lándzsák okozta sérülések miatti zavar kedvező helyzetet teremtett, hogy  azután a kötelék fenntartásával közelharcban felmorzsolják az ellenséget. A nehézlovasság lovainak jelentős részét is páncél fedte, így a közelharcban nagy volt a túlélési esélyük. A páncél viszonylag nagy súlya és zártsága ellenére elegendő mozgásszabadságot

Adott viselőjének a hatékony harchoz, azonban a sisak szűk látórései jelentős holtteret hagytak a harcos környezetében, így csak a szemből jövő támadást volt képes érzékelni. Ezért volt fontos, hogy a zárt rend fenntartásával a harcosok egymást fedezték.

 Hunyadi mivel jól ismerte a török a taktikát a csatarend felállításakor a rendelkezésre álló csapatokat viszonylag széles arcvonalon, több önállóan is harcolni képes csapatban állította fel. A török átkarolási kísérletek kivédésére a balszárny közvetlenül a Várnai tó partján fejlődött fel, öt önállóan vezetett mintegy 1000 fős bandériumban, zömében erdélyi vitézekből. A szárny parancsnoka Szilágyi Mihály volt. A jobbszárny felállításánál az lett volna a legkedvezőbb ha az a Várnától északra emelkedő dombokra támaszkodhat, azonban ehhez nem volt elegendő a rendelkezésre álló sereg. Ezért a jobbszárny szélére az itt álló lovascsapatok mögé építtette a szekérvárat, melybe a gyalogságot és a lövegeket helyezte.  A jobbszárny szintén öt 1000-1000 fős lovascsapatból állt, Rafael boszniai püspök, Rozgonyi Simon egri püspök, Thallóczy Ferenc horvát bán, Julián bíboros és Dominis János nagyváradi püspök vezetése alatt. Ez utóbbi egyben a jobbszárny parancsnoka is volt és a csapatában lengyel vitézek is harcoltak Bobritz Leko és Tarnov János parancsnoksága alatt. A középen a király magyar és lengyel házi csapatai és zsoldosai állottak a nagy királyi zászlóval két bandériumba alakulva, melyek mindegyike 2000 lovasból állt. Az egyiket Báthory István, a másikat Losonczi Bánffy László vezette. Ide sorolt be a nógrádi bandérium is fekete zászlajával. A két szárny és a középhad alkotta az első harcvonalat. Mögöttük 4000 oláh lovas várakozott, készenlétben a szárnyak biztosítására és a megvert ellenség üldözésére. A király és Hunyadi 500 válogatott vitéz élén mozogtak a sorok mögött, hogy szükség esetén beavatkozzanak a harcba. Ezt a magas harcértékű csapatot általános tartaléknak tekinthetjük.

Elővigyázatosságból Hunyadi harci szekerekkel záratta le a hegyről a síkságra vezető mély patakvölgyeket, nehogy a törökök észrevétlenül a táborhoz juthassanak, a Várnába nyugatról vezető út két oldalára pedig hadigépeket és tüzérséget állított míg a sereg felállt.

 A csatatér helyének behatárolásánál a kútfőkben fellelhető adatokat kell alapul vennünk. A török sereg csatarendje, - valószínűleg a török jobbszárny arcvonala – Várnától 4000 lépésre volt. A keresztény balszárny, a táborból kivonulva, attól ezer lépésre állt fel. A jobbszárny a várostól 2000 lépésre távolodott el, így a keresztény sereg arcvonala egy 4000 lépés hosszú ívet alkotott. Persze ezt nem úgy kell elképzelnünk, hogy az arcvonalon végig katonák álltak, hanem erre a képzeletbeli ívre zárkóztak fel a bandériumok, kisebb-nagyobb távközökkel. A keresztény tábor valószínűleg a város előtt a tenger és a Várnai tó között húzódó mocsártól északra feküdt.

 A hajnali órákban törökök is megkezdték az előrenyomulást. A ruméliai hadtest 25 00 harcosa Daud ruméliai beglerbég parancsnoksága alatt a tó és az út között, az anatóliai hadtest pedig Karadzsa anatóliai beglerbéggel az út és a hegy között vonult Várna irányába. Őket követte az úton a szultán kíséretében 10 000 janicsár és 3000 portai szpáhi. A ruméliaiak és az anatóliaiak egy a hegyekből a tóba folyó patak partjáig haladtak, ahol csatarendbe álltak. A szultán az első harcvonal mögött magasodó trák halomsíroknál állt meg, körülötte a janicsárok négyszöget alkottak. Állásukat sánccal, árokkal, kihegyezett karókból készült akadállyal és gerendapalánkkal erősítették meg. Mögöttük általános tartalékként és a csatarend hátának biztosítására az udvari szpáhik álltak. A török seregben jelentős létszámú irreguláris könnyűgyalogos (azab) és könnyűlovas (akindzsi) is harcolt, akik már az előző nap délutánján felhúzódtak a hegyoldalba és igyekeztek a keresztény sereg jobb oldalába kerülni. A török főerők támadásának tengelye az út lett volna Várna irányába.

Még tartott a törökök szétbontakozása, amikor zivatar söpört végig a tájon. A szél hatalmas port kavart és megszaggatta a keresztények zászlóit. A rossz időt kihasználva a török irreguláris csapatok megközelítették a keresztény jobbszárnyat és a terep rejtekéből nyilazással és rácsapásokkal zaklatták őket. A csapatok, hogy számukra előnyösebb helyen harcoljanak, visszahúzódtak a szekérvárhoz, majd megfordulva az utánuk nyomuló akindzsik és azabok tömegébe rontottak. A rohamuk elsöprő erejű volt. Harcolva jutottak el ismét a hegy lábáig, azonban időközben az irreguláris csapatok korábbi előrenyomulását látva az anatóliai hadtest erői is erre húzódtak így amikor a jobbszárny bandériumai idáig jutottak, itt már a magasabb harcértékű anatóliai harcosokkal találták magukat szembe akik rögtön támadásba lendültek. A túlerő elől először visszavonulnak, majd a rend felbomlása után riadtan menekülnek. Sokan a tenger irányába futnak, mások a Várnai tó keleti oldalán húzódó mocsarak felé. Az üldöző törökök összecsaptak a szekérvárban védekező gyalogsággal és fosztogatni kezdték a tábort. Hunyadi a mozgékony oláh lovasság élén indult támadásba a szétszóródott törökök ellen akik főként a zsákmánnyal voltak elfoglalva. A gyors oláh lovasoknak sikerül elkergetniük a törököket és az üldözés során kirabolták a török tábort is ahol jelentős zsákmányhoz jutottak. Sajnos ezzel befejezettnek tekintették a csatát és haza vonultak.

Időközben kemény összecsapás zajlott a keresztény balszárnyon is. Szilágyi lovasai sikeresen tartóztatták fel az ötszörös túlerőben lévő ruméliaiak rohamát. Hunyadi a török balszárny szétverése után a középhad élére állt és a ruméliai hadtest oldalába és hátába indított támadást. Rövidesen felbomlott a török jobbszárny és a keresztények megkezdték az üldözést.

Ezzel elérkeztünk a csata döntő pillanatához. Gyakorlatilag mindkét török szárny megsemmisült, a szultán a csatatér elhagyását fontolgatta, de az egyik főembere maradásra bírta. Hunyadi tudta, hogy a török lovasság üldözését annak teljes szétveréséig folytatni kell, nehogy később újra rendeződve visszatérjenek a harcba. Az üldözés megkezdésekor azt kérte a királytól, hogy maradjon a csatatéren a középhaddal, de ne indítson támadást a janicsárok ellen. Azok ugyanis nem estek pánikba, hanem fegyelmezetten várták, hogy utolsó csepp vérükig védelmezzék a szultánt. A török középhad szétveréséhez először rendezni kellett volna a sereget de leginkább a gyalogságot valamint a tüzérséget kellett volna átcsoportosítani.

Ulászló azonban másként látta a helyzetet. 500 válogatott vitéze élén a janicsárok sorai közé rontott. Átverekedték magukat az első sorokon és miközben a közelharc folyt, a király közvetlen kíséretével utat keresett Murád szultán felé. Az uralkodó állását palánk vette körül, melynek bejáratánál egy janicsár egység állt. Amikor Ulászló a lovagjai élén ideért, visszahúzódtak a sánc mögé. Egy kis időre szabaddá vált a bejárat és a király vakmerőn bevágtatott. „Gospodar Murad!” kiáltott a szultán felé, de a janicsárok már körül is vették. Bár vitézül harcolt a gyalogosok megsebezték a lovát és amikor a földre zuhant Kodzsa Hizir janicsár levágta a fejét és azt lándzsára tűzve a szultánhoz küldte.

A csatával foglalkozó irodalom azzal magyarázza ezt a felelőtlen támadást, hogy a király - nem kis részben kísérete sugallatára – féltékeny volt Hunyadi hadisikereire és így próbálta megszerezni a végső győzelem dicsőségét. Magam részéről nem tartom valószínűnek, hogy ez lett volna az ok. Hunyadi hadvezér volt, a király hadvezére. Az ő sikerei Ulászló sikerei voltak. Az ifjú királyban a keresztény Alexandroszt látom, aki hadjáratot vezet a török Dareiosz ellen és a várnai síkon, - akár a nagy előd Isszosznál,- a „bajtársak” élén vakmerően támad a császárra.

Az üldözésből visszatérő Hunyadi megdöbbent a király halálán, de nem engedte elhatalmasodni a pánikot, inkább igyekezett újjászervezni a csapatokat. A katonák azonban már elveszítették a lelkesedésüket, ezért nem maradt más választása, mint parancsot adni a visszavonulásra.

Murád szultán a következő napot is a janicsár sáncban töltötte, mivel nem ismerte fel, hogy győzött. Hunyadi cselére gyanakodott és várta az újabb támadást. Csak akkor engedte kirabolni a keresztény tábort, amikor felderítői átfésülték a környéket és nem akadtak ellenségre. Győzött, de nem tudott örülni, hiszen hatalmas árat fizetett. „Jaj nekem, ha gyakran adódik nekem ilyen áron diadalmaskodnom!” – mondta amikor meglátta az elesett török harcosok holttesteit.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.